Kilenc

Félreértés ne essék, nem egyszerű minden nap posztot írni. Szoktam kicsit csalni is, ha például megered az ujjam, írok többet és beütemezem szépen másnapra a plusz bejegyzést. De vannak olyan napok, amikor a gondolkodáshoz, elmélkedéshez, ötleteléshez, lelassuláshoz szükséges időt más viszi el: a tettek, az intézkedések, a végrehajtások meg a gyorsaságra való törekvés. Olyankor a várakozás az ember legbelső részébe szorul. Nem látszik, de attól még ott van.

Ezzel sincs semmi baj.

Nem tökéletes vagyok, hanem valódi.

fischer-twins-397334-unsplash

Én pedig kitartóan várom az Urat.

Ézsaiás 8,17

Reklámok

Nyolc

A darvak minden évben lenyűgöznek. Óriási szerencse, hogy közel van a Fehér-tó, ahol több tízezren gyűlnek össze éjszakázni telente. Minden alkalommal, mikor krúgatva elhúznak felettem, önkéntelenül is megállok, és tátott szájjal bámulom őket. Elképeszt az a precízség és pontosság, ami vezérli őket. Feltételezem, hogy nem gondolkodnak, nyilván valami belső iránytű, az ösztön vezeti őket. Nem tartanak csapatépítő tréninget, nem vesznek részt kommunikációs továbbképzéseken, mégis, mindegyik profin tudja a helyét. Ha az egyik előretör, nem rontanak rá a többiek, hogy még csírájában elfojtsák az ambícióit, hanem mindenki idomul a feladathoz. Tudják, elől lenni nem hatalom, hanem szolgálat. Aki korábban a V elején volt, hálásan adja át a helyét, és boldogan áll be csapattagnak, hadd erőlködjön most valaki más védtelenül a természeti kihívásokkal. Reggelente hét óra körül, délutánonként pedig négy óra előtt húznak el a város felett.

Talán tavaly történt, már nem is emlékszem pontosan: egyik nap hirtelen akkora köd ereszkedett a városra, hogy a darvak, akik napnyugtára már a tónál szoktak lenni, még bőven csapatostul az utcák felett köröztek. Még éjjel is krúgattak, nem is bírtam elaludni, úgy izgultam értük. Kiálltam a teraszunkra, de az orromig sem láttam, mindent beborított a sűrű, tapintható köd. Csak a krúgatást hallottam mindenfelől. Azon gondolkodtam, hogyan lehetne segíteni nekik a tájékozódásban, fel kéne lőni a tó mellől valami jelzőrakétát vagy valahogy szétrobbantani a ködöt… Csakhogy ebbe a konkrét helyzetbe nem lehetett beavatkozni. Másnap reggel sorra jöttek a hírek elpusztult és udvaron, kertben éjszakázó darvakról.

Azóta sem emlékszem akkora ködre.

severin-hoin-717582-unsplash

Mert lámpafény a parancs, s a tanítás világosság, a fegyelmező dorgálások pedig élet útja.

Példabeszédek 6,23

Hét

Nagyon szeretek sétálni. Fogyasztó hatását tekintve kevésbé hatékony, mint a futás, vagy éppen a kocogás, de nekem sokkal jobban bejön. Míg a kocogásnál az elején az energiám nagy részét az emészti fel, hogy ne forduljak meg és haladjak tovább, valamint az, hogy a fizikai szenvedést legyőzzem, addig a gyaloglást az első percétől kezdve élvezem. És azért ez is számít. Nagyjából bő egy órát szoktam határozott tempóban sétálni, ezalatt kitisztul a fejem, de az is előfordul, hogy ilyenkor bonyolítom a rokonos, barátnős telefonálásokat. Persze jobb, amikor csak magam vagyok. Itt a városban amúgy nem egy nagy élmény sétálni, ezért mindig a legkevesebb ellenállás, vagyis a városi természet felé veszem az utam. Világosban irány a töltés, sötétben nem merek vagánykodni, maradnak az utcák, a folyópart. Mit nem adnék érte, ha két lépéssel már valami erdőben találnám magam.

A gyaloglásban minden jó. Rendben, elismerem, az elindulás sokszor rideg, az embernek minden izma feszült, a homlokától a nyakán és vállán keresztül a lábáig. A gyaloglásban viszont az út is számít. Fontosabb, mint a célba érés. Hiszen az út alatt történnek a dolgok. A kitisztulás és a gondolatok rendezése. Én sokszor imádkozok is közben, és mivel az emberek újabban nem figyelnek egymásra, valamint simán megeshet, hogy egy jól elbújtatott füles-mikrofonba beszélek, senki nem foglalkozik velem. Nem mintha ordibálnék, hadonásznék vagy ilyesmi, de a kietlenebb részeket mindig kihasználom. Néha ötletek is születnek.

Úton lenni jó. Út nélkül sosem érnénk célba.

Ehhez viszont el kell indulni. Mindig. Ez a mi részünk.

nicolas-cool-113897-unsplash

És monda az Úr Mózesnek: Mit kiáltasz hozzám? Szólj Izrael fiainak, hogy induljanak el.

2Mózes14,15

Hat

Ok vagyok és bírom magamat! – ez állt azon a fényképen, amit egy helyes képkeretben kaptam meg a főnöktől szűk húsz éve. Bizony, már húsz éve is a főnöknek dolgoztam ám, szó szerint egy három négyzetméteres fénymásoló üzletből szabadított ki, ahova meg úgy kerültem, hogy muszáj volt dolgoznom, és pár hónap után rájöttem, hogy az értékesítés nem nekem való, ezért leléptem a hirdetőújságtól. Mikor megjelentem a magam angol szakos bölcsész stílusával a fénymásolós állásinterjún a gombos szoknyámban, mindenki érezte, hogy ez valahogy disszonáns, mégis felvettek, sőt, a pár, akik az üzletet vezették egy hónappal később rám bízták az egész kócerájt, mondván mindig is vissza akartak ruccanni egy kicsit Amerikába. Így esett, hogy pár hétig üzletvezető is voltam. Jaj, de sok mindent tudnék még erről az időszakról mesélni! Most viszont legyen elég annyi, hogy a mostani főnök minden nap arra járt ebédelni, és egy szép napon bejött és megkérdezte tőlem, nincs-e kedvem neki dolgozni. Iroda. Marketing. Saját asztal. Ülés. Egy. Széken. Ez elég csábító volt a több havi egész napos álldigálás után, meg ismertem is őt valamennyire, szóval gondoltam, miért ne? Marketinges még úgysem voltam.

A következő karácsony előtt a főnök felesége az irodában mindenkiről készített egy nem túl előnyös lesifotót, előhívatta, erre filccel ráírta, hogy Ok vagyok, és bírom magamat!, beletette a képet egy-egy keretbe, és ezt kaptuk ajándékba. Kb. egy évvel ezután szétváltak útjaink a főnökkel, de ez a mondat sokszor eszembe jutott, még ha nem is teljesen sajátítottam el a megfelelő használatát a hétköznapokban.

Idén év elején Nagylány (14 éves!!!) párszor negatív megjegyzést tett saját magára. A kinézetére, a testére. Azonnal befogtam a saját számat. Onnantól nem volt többet nagy a hasam, sem a fenekem. Tükröm, tükröm…

Aztán olvastam egy tanulmányt a szakdolgozatomhoz kapcsolódóan, és abban volt egy mondat, ami szinte leugrott a papírról, és szorosan megragadott: “A testünk Isten remekműve.” Szép lassan, napról napra bevezettem ezt a mondatot Nagylány tudatába és szóhasználatába. A testem Isten remekműve. Azóta nincs baja magával. Nyilván nekem sem. noah-silliman-107988-unsplash

… kedves vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek…

Ézsaiás43,4

Öt

Mi kell ahhoz, hogy otthon legyél?

Nekem most ezek:

  • frissen sült kovászos kenyér illata
  • rend és tisztaság
  • a kandalló melege
  • meg a pattogó tűz
  • család
  • az új gardrób szekrény
  • szőnyeg
  • gyertyák
  • hangulatvilágítás
  • zene
  • forralt bor
  • hatalmas römi parti
  • barátok
  • nevetés
  • sütemény
  • fahéj, ánizs, kardamom, gyömbér
  • könyv
  • még több könyv
  • jó sok könyv
  • idő az olvasáshoz
  • fokhagyma krémleves
  • karamellás tea
  • meg hát maga a karamellkrém
  • és az sem baj, ha van egy kis harcsapaprikás is…

nathan-dumlao-561071-unsplash

Jobb a száraz falat békességgel, mint az a ház, amely a viszály tulkaival van tele.

Példabeszédek17,1

Négy

Az ajándékozásról pár éve mindig Fodor Ákos haikuja jut eszembe:

Morálminimum

Ha adhatsz: úgy adj,

hogy meg ne alázd a Más

szegényebbségét.

Nagy bölcsesség, nem? Tudni kell adni, de tudni kell elfogadni is. Én nagyon szeretek adni, őszintén szólva kapni is, de néha nehéz az elfogadás. Nyilván ez is olyan valami, amin még dolgoznom kell.

Az ajándék nem (feltétlenül) a fogadó fél érdemeire reflektál, sokkal inkább az adó fél jókedvét, gesztusát fejezi ki. Pont emiatt gyakori az, hogy az adó mintha magának vásárolna, olyan dolgokat szerez be, vagy készít, ami neki magának is nagyon tetszene. Ha ezen túllépünk és tényleg az ajándékozott személyisége kerül előtérbe, nyert ügyünk van. Remélem, sikerül idén erre ráhangolódnom, és nem kell beérnem időszűke vagy hangulathiány miatt másodlagos megoldásokkal.

kira-auf-der-heide-475623-unsplash

Van olyan, aki bőven adakozik (nagylelkűen, bőkezűen osztogat), és annál inkább gazdagodik (gyarapszik).

Példabeszédek11,24

 

 

mellékzönge

attól még, hogy advent van, lehet hideg

Egy nagyon aprócska irodában vagyunk a főnökkel ketten. Sötét, az ablaka rácsos, és a falunk felőli szomszéd iskolában két hete fúrnak és ütnek. Néha egyszerre. Hideg is van. Mi meg ülőmunkát végzünk – minimális testmozgással. Azzal tudnám leginkább érzékeltetni, mennyire hideg ez a szoba, hogy reggel, mikor nyolc előtt beértem, kiszellőztettem pár percig, aztán azonnal csuktam is be ajtót, ablakot és megeresztettem a fűtést. A mobil termosztátot nem találtam, a harsány ügyvéd íróasztalán volt egyébként, ezért nem találtam, abba a szobába be nem teszem a lábam. Főnök hozta ide, én rögtön felnyomtam 23 fokra, hogy addig fűtsön fel, most van majdnem dél, és még csak 22,2 fok van idebent. Annyira meguntam a fázást, hogy a lábamhoz húztam a kis olajradiátorunkat, az nagyjából kilenc óra óta megy, így, a két fűtéssel lett a szobában négy óra alatt 22,2 fok. Szóval hideg van.

Három

Nagy tervek szöktek a fejembe idén. Egy új (szak)irány kezd kibontakozni előttem, de sokat kell még tanulnom. Rengeteget. Hú, mennyi lemaradásom van a leghétköznapibb dolgokban is. Például kommunikáció, például konfliktus, például nemet mondás, például önmagam felvállalása, például nem frusztrálódni a hibázástól. Ilyesmik.

Mikor elkezdtem az új iskolát szeptemberben, nem csupán arról bizonyosodtam meg, hogy a lehető legjobb helyen vagyok, és egészen biztos, hogy ezt kell csinálnom, hanem arról is, hogy jelenlegi állapotomban tökéletesen alkalmatlan vagyok a feladatra. Arcul ütöttek a hiányosságaim, hirtelen szembesültem azokkal a darabjaimmal, amik még nincsenek a helyükön. Annyira eltökélt voltam, hogy elkezdtem magamban és magammal a munkát. Szépen lassan. Mondtam nemet. Nem dőlt össze a világ. Elmondtam, hogyan érzek. Még ekkor sem dőlt össze. A hitemmel kapcsolatban például többször kerültem csávába, az egyetemen nem díjazzák az ilyesmit, még akkor sem, ha az ember lánya teológus, és ha a tanulandó szakmámban alapvető szempont(nak kéne lennie) az, hogy értékrenddel nem vitázunk. Értelmetlen ugyanis. Ennek ellenére éppen hogy paradicsommal nem dobáltak meg. Még ekkor sem dőlt össze a világ, és bennem sem semmi, érveltem, kinyitottam a számat, nem érdekelt, mit gondolnak (még ekkor sem dőlt össze!), önmagam voltam, rengeteget nevettem, mindenben részt vettem, és úgy búcsúztunk el, hogy nem is gondolták volna, hogy ilyen ember (khm, öhm) lehet normális. Úgy hallották ugyanis valakitől, hogy hülye vagyok, idióta, bigott. Aztán kiderült, hogy nem. Már ezért megérte egyetemistának lenni újra.

Rengeteg munka van még. Sorra bújnak elő olyan régi csontvázak, amikről azt hittem, már rég nincsenek velem. Őrülten felszabadító végezni velük egyesével. És tudom, ahhoz, hogy végezni tudjam, amit majd szeretnék, végeznem kell ezekkel is.

esteban-lopez-482093-unsplash

Hogyha gyalogokkal futsz, és elfárasztanak téged: mimódon versenyezhetnél a lovakkal? És [ha csak] békességes földön vagy bátorságban: ugyan mit cselekednél a Jordán hullámai között?

(Jeremiás12,5)

Kettő

Elbizakodásnak tűnhet a lelkes hálaadás és köszönet, amikor az ember jól van.

Emlékszem még azokra az időkre, amikor még fiatalok voltunk, én nem őszültem, a királynak is dúsabb hajkoronája volt még akkor, de nem a hajunk a lényeg, hanem az, hogy szemtelenül fiatalok és naivak voltunk, én ráadásul darabokban. Összeházasodtunk. Mikor Nagylányt hazavittük a szülés után, akkor döbbentünk rá, hogy ez itt egy nagyon komoly dolog. Nem mondom, hogy fel voltunk nőve a feladathoz, sokkal inkább azt, hogy tudtuk, mi ketten vagyunk egyek, és mindent megoldunk. Aztán jött Nagyfiú.

Aztán meg az ínség. Mikor tényleg nem tudtunk mást enni, csak Isten ígéreteit. Hogy majd bevisz a jó földre bennünket. Megkentem Nagylánynak az utolsó margarinos kenyeret, átnyújtottam neki, ő megkérdezte, hogy Ti nem esztek, anya?, én azt válaszoltam, Nem vagyok éhes. Nagyfiú még szopott, ez volt a dolgok könnyebb része.

Mikor meguntam, hogy nem történik semmi, veszekedni kezdtem. Istennel. Számon kértem, hogy mégis mikor lesz más ennivaló számunkra a Biblia sorain kívül. Aznap este egy barátunk becsöngetett egy éttermi kétszemélyes tállal. Már az illatával jóllaktam. Akkor nagyon sírtam. És feltettem a két kezem. Ez tizenkét éve volt.

Elbizakodásnak tűnhet a lelkes hálaadás és köszönet, amikor az ember rosszul van.

De mindig használ.

Nagyon sokszor eszembe jutottak azok a napok idén.

artur-nasyrov-759274-unsplash

Kép

Mert az Úr, a te Istened jó földre visz be téged; [bő]vizű patakoknak, forrásoknak és mély vizeknek földére, amelyek a völgyekben és a hegyeken fakadnak.
Búza-, árpa-, szőlőtő- füge- és gránátalma-[termő] földre, faolaj- és méz-[termő] földre.
[Oly] földre, amelyen nem nyomorogva eszed kenyeredet, és ahol semmiben sem szűkölködöl; [oly] földre, amelynek kövei vas, és amelynek hegyeiből rezet vághatsz!
Ha azért eszel majd és megelégszel: dicsérjed az Urat, a te Istenedet azért a jó földért, amelyet neked adott.

(5Mózes8,7-10)

Egy

megérett a meggy

Na jó, nyilván nem. Ez most egy más egy. December első napja.

Micsoda év volt ez! Tavaly ilyenkor még nem gondoltam, hogy ennyi minden belefér egy évbe, meg az én személyiségembe. Döbbenetesen sok dolog történt idén: szakdolgozat, államvizsga, új iskola (ÚJ EMBEREK!!!), tanítás, vállalkozóvá lett király, Ausztriában csatangoló család, jelenleg meg felvételire készülő herceg és hercegkisasszony, egy utazás, amilyen még nem volt soha (ez majd csak jövőre valósul meg, de idén döntöttünk), mennyi minden már így is az én erősen introvertált és aszociális személyiségemnek, és még le sem írtam mindent.

Annyi minden történt idén, mint máskor tíz év alatt. Vajon mi vár ránk jövőre?

ben-white-147268-unsplash

Kép

Uram, az égig [ér] a te kegyelmességed; a te hűséged a felhőkig!
Igazságod, mint Isten hegyei; ítéleteid, [mint] a nagy mélységek; az embert és barmot te tartod meg, Uram!
Oh Isten, milyen drága a te kegyelmességed; az embernek fiai a te szárnyaidnak árnyékába menekülnek.
Dúslakodnak házadnak bőséges javaiban; megitatod őket gyönyörűségeid folyóvizéből.
Mert nálad van az életnek forrása; a te világosságod által látunk világosságot.

(Zsoltárok36,6-10)