van még mit tanulnom

Legkisebbtől például

A legújabb szórakozás nálunk az, hogy a fiúk, úgyismint a király, Nagyfiú és Legkisebb csatásat játszanak. Többféle verzió létezik, az eszköztelen, ámde csatakiáltástól hangos harctól kezdve a töltött Nerf puskákkal való komoly ostromig. Egyik alkalommal Legkisebb a harc hevében letört egy darabot a fegyveréről, amit egyébként ajándékba kapott, a kis műanyag izé pattant egy nagyot. Este, kicsivel később, a király már éppen tusolta, amikor a hatésféléves így szólt mintegy maga elé suttogva:

Meg tudom magamnak bocsátani, hogy eltörtem a puskám.

Reklámok

pfff, avagy így dolgozom én

  • Ki kellett tennem egy celeb képét az egyik ügyfél oldalára, meg játékba bevonni az olvasókat, és rettenetesen égtem már magam előtt is az irodában mindeközben, mert szerintem vállalhatatlan ez a személy és milyen leégés lesz az ügyfél ügyfelei előtt, meg amúgy is, az eddigi kommunikációnk ennél sokkal igényesebb kulturáltabb visszafogottabb, erre mit csinálnak, na mit, őrületes tempóban lájkolják. Eszem megáll.
  • Azt hittem, az előbbit nem lehet überelni, de de. A főnök ma szólt, hogy ássam magam bele pár fórumba, igen, kitaláltátok, majd álnéven kell úgy csinálni, mintha valaki más lennék, és nagyon kell nevetnem, mert ezeken a fórumokon szerintem csak mi, hivatásosak vagyunk. Vicces lesz a konkurenciával úgy csinálni, mintha nem tudnánk, hogy ők tudják, hogy mi tudjuk, hogy ők tudják… yes, i love marketing.

 

Kimentünk délelőtt mozogni, meg levegőt szívni. Nagylány görkorizott, a két fiú meg biciklizett, használták a pályát is, eleinte őket fotóztam, mert olyat elég ritkán csinálok mostanában, de aztán, mikor Nagyfiú leszáguldott ott, ahol egy nemlétező lejtőt vélt és nekem pár pillanatra kihagyott a szívem, a királlyal közös megegyezéssel én elhagytam a terepet. Alig bandukoltam, mikor az egyik ösvényen több madarat vettem észre, aztán meg az indokot is, egy madáretetőt. Szóval ott le is cövekeltem, és nem kellett sokáig mozdulatlanul guggolnom, jöttek is sorban a cinegék meg a csuszkák. Aztán volt kékcinege is, meg nagy fakopáncs, meg őszapó.

virágot a virágnak

A gyerekrendelőben várakoztam Legkisebbel, egy veszett bulis őszi levélhajigálás után a szeme begyulladt, és a házipatika már nem volt elég. Valahogy szóba került a karácsony, mondta, hogy nagyon várja, nyilván az ajándékok miatt. Meg arról is beszéltünk, hogy szeretném, ha idén minden időre meglenne, és ő is időt töltene azzal, hogy mivel lepi meg a testvéreit. Eközben folyton a táskámat meg a laptoptáskámat macerálta, és rászóltam, mert a táskámnak rossz a cipzárja.

Én: Ne húzogasd, kérlek, látod, hogy milyen rossz már!

Én: Legkisebb, már szóltam, kérlek, ne húzgáld már! Nézd meg, vissza sem lehet húzni most már… na, mindegy. Majd veszek egy másikat … karácsonyra…

Legkisebb: Kinek?

Én: Mit kinek?

Legkisebb: Kinek veszel táskát karácsonyra?

Én: Hát magamnak!

Legkisebb: MAGADNAK??? Lehet olyat??? Hogy magának vesz az ember ajándékot???

Pár másodperc gondolkodás múlva pedig már sorolta is, hogy ő miket fog majd venni MAGÁNAK.

 

mondjátok, kérlek, hogy ti is néha meg szoktátok lepni magatokat valamivel… vagy legalább hajigáljátok ti is a leveleket ősszel… vagy valami… valami csak van….

könnyű szeretni a madarakat!

Szabó Lőrinc: Madarak

Hogy lármáznak! milyen szemtelenek!
Tetszenek és megszégyenítenek
s úgy magyarázzák az igazukat,
hogy meg kell értenem a szavukat,
madár szavukat, hogy ez nem elég
és adjak, még, és még, és újra még.

Mit tehetek? Nevetek és adok,
szalonnabőrt, kölest és tökmagot,
ami akad… Míg kint teszek-veszek,
messziről lesik az erkélyemet,
s alig jövök be, tollas seregük
rögtön itt van, itt röpdös mindenütt.

Én meg elnézem az üvegen át
a szárnyas éhség fázó csapatát,
a nyüzsgő hadat, a verebekét,
s a gyáva rigót, ijedt cinegét,
nézem őket s szégyellem magamat:
könnyű szeretni a madarakat!

Könnyű bizony… És elgondolkozom
ellenségeken és barátokon,
eszembe jut ez meg az, ami jót
emberrel tettem: almát és diót
dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és
orvosságot, néha valami pénzt,

rossz ruhát, szép szót… s hogy a hátamon
vittem fel egyszer a hegyoldalon
egy beteget… És hogy… Összeadok
sok kis emléket… és elborzadok:
nekem sok volt, másnak mégis mit ért?
Mit tehet az ember az emberért?

Mit tehettem?!… Szégyellem magamat…
Madarak verik az ablakomat.
Éheznek, fáznak. Mint az emberek.
ne tegyem azt se, amit tehetek?
Madarak… No még egy marék magot!
…És elfüggönyözöm az ablakot.

Mióta bejött a hűvös meg a hideg, alig vagyok kint a teraszon, de amikor csak tehetem, kiülök mégis, plédbe burkolózva, kezemben egy bögre forró tea vagy kávé, és úgy figyelem a madarainkat. A verebek mostanra vagy harmincan vannak, én nem tudom, hogy csinálták, egy biztos, a fészkük a tető szélénél van, és két fészekalj is született idén. Kétlem, hogy őket is én vonzottam ide a madáritatóval, de hirtelen feltűnően sokan lettek. Mikor süt a nap, elképesztő hangerővel csivitelnek, miközben az öreg tuja bogyóit tömik magukba. Az egyik veréb a levendulámból szakajtott és vitte fel a fészekbe, pot-pourri.

Mostanában volt tengelicünk, valami pinty, fogalmam sincs, milyen, vörösbegy, házi rozsdafarkú (asszem), kékcinege, néhány fekete rigó (elképzelésem sincs, hova lettek tavasz óta) és van három pár balkáni gerle is, ami a burukkoló galambnál sokkal kulturáltabb lény, és ez a szerencsém, mert míg ez utóbbi undorítóan koszos, a kecses szürke gerlék roppant méltóságteljesek, az ember el sem hinné, hogy rokonok, sajnos van a rosszabbik fajtából a fenti üres lakás teraszán, és minden csupa trutyi alattuk, fúj, fúj, szóval a balkáni gerle szerencsére nem csinál bajt, mert különben már egészen biztosan megköveztek volna a házlakók, így is érzem néha, hogy utálják, hogy vizet adok a madaraknak, de várjanak csak, míg karomnyi szalonnákat fogok kifüggeszteni a mínuszban, az lesz ám a mulatság!

készülök a télre

csípőm megnőtt, szélre

sün

hát igen, a szokásos macera, fennen hangoztatom ismét, hogy igazságtalanságnak tartom, hogy a testem tér- és körfogata megnövekszik folyton, rögtön, amint nem sanyargatom magam éhezéssel és mozgással. márpedig most egyikkel sem sanyargatom magam, fejlődésnek is indultam. semmi gond, jön majd a kattanás, amikor kimegyek a hóra betonra slattyogni, addig is – elöljáróban – elmondanám, hogy bár a tél és a karácsony nagyon sok szempontból nem az én időszakom, egy dolog van mégis, ami rabul ejt minden évben, ez pedig az ünnepi édességfelhozatal.

érezzük mind a kínt és a helyzet röhejességét, ugye? a fahéj, a marcipán, a szegfűszeg, az ánizs, a méz, ó, a mennyei méz, a puszedlik, a töltött trüffelek, a fűszeres kekszek, oh.my. végem van.

és a legrosszabb, hogy minden decemberre úgy érzem, hogy hagyjon engem békén mindenki, én igenis megérdemlem, hogy kényeztessem az ízlelőbimbóimat, oh, a mozart csokilikőr, azt még nem is soroltam fel.

én úgy unom a munkám!

és ezt már olyan régóta le szeretném írni, de nagyon frusztrál az, hogy a király feliratkozott a blogomra és emiatt mindig kap értesítést, ha én posztot írok, és az én számból minden ilyen irányú panaszkodás úgy hangozhat, mintha egy elkényeztetett nagy valagú cárnő lennék, mert a király mindeközben tekintélyes fizikai munkát végez, én meg pehelykönnyű szófacsarást, de ha meghallom a szót, hogy Facebook, vagy marketing, esetleg tartalommarketing, hát nagyon durva hányingerem lesz, és elmegy mindentől a kedvem.

most, ugye őszi szünet van, ami azért nagyon mulatságos, mert én vagyok itthon a gyerekekkel, egy hét szabi ilyenkor nem létezik, és még így is hálás lehetek, de mivel visszaköltöztem az irodába, most lelkileg roppant nehezen veszem, hogy mindenféle agymunkát kellene kitalálnom itthon, a hangulatos otthonunkban, főként olyan dolgokhoz, amik már két hete is égetően fontosan és sürgősek voltak, de azóta sem lett belőlük semmi, pedig én már akkor is mindennel készen voltam.

unom az egészet.

unom, hogy nincs haszna, csak a fizetésemnyi. pedig az a pénz nem sokat ér.

nem tesz hozzá semmit, egy hangyabokányit sem a világ körforgásához.

nyilván tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok egy marie curie, de valahol olvastam, hogy ezek az évek, amiket élek, az ember alkotó évei, hát kösz. a krémleves azért jól sikerült, a kölkök beebédeltek belőle.

most is valamit kellene írnom, persze nem ezt a posztot, de hát mit csináljak, gyenge vagyok, elcsábultam, olyannyira, hogy majdnem a saját utálatos Facebook oldalamra posztoltam ki valamit kétségbeesésemben, de aztán rájöttem, hogy az mennyire önellentmondás, szóval inkább vések ide mégis valamit.

képzeljétek, rengeteg csuszkát láttunk a Bükkben a királlyal, én eddig azt sem tudtam, hogy létezik ilyen madár, pedig de és nagyon vicces.

és láttunk mókust is. majd képileg be is bizonyítom, de ott még nem tartok.

nyilván egyetlen agancsos szarvas sem állt meg előttem hetykén pózolva az ösvényen, of course… úgyhogy ez idén már kimaradni látszik ismét, sebaj, van miért jövőre is az erdőt járni.

Eger amúgy gasztronómiailag totál megbukott előttem, teljes csőd, de a jövőben elég lesz a királlyal annyit mondanunk egymásnak, hogy Fekete Ló, és tutira mindkettőnknek jobb kedve lesz tőle.

hetekkel ezelőtt kinéztem egy könyvet, egyszerűen megszólított, szoktak könyvek ilyet csinálni velem, és érzem, hogy muszáj elolvasnom, főleg, amióta maga Backman is ajánlotta. amúgy most úgy tervezem, hogy az ősz további része és a tél a klasszikus irodalom jegyében fog telni, épp az Anna Kareninát olvasom, aztán szeretnék Homéroszra áttérni, azután pedig jön Shakespeare, meg a Bűn és bűnhődés. Ezek régen mind megvoltak, de ki emlékszik már arra, illetve szerintem ez a vágyam, mármint hogy a klasszikusokat elővegyem, szerintem plasztikusan tükrözi a jelenlegi állapotomat. le kéne lassulni, meg még írnám tovább is, de mondom, hogy frusztrál, hogy a király mindeközben tetőkön rohangál a hidegben és a sötétben, én meg itt cárnősködöm a meleg lakásban. igaz, hogy a két fiú egymással ordít a másik szobában, meg nekem is dolgoznom kellene, de míg kisül a kakaós csiga, megengedtem magamnak néhány őszinte pillanatot.

szerettem volna még valamit idevésni, but as usual, nyilván elfelejtettem.

never mind.

 

#everybodyhurts

mindig a csend a leghangosabb

nem nagyon tudok a #metoo ügyhöz hozzászólni, bár véleményem az van, meg indulatom is, kérdésem meg annál is több, sőt, hiszem, hogy egyszer lesz egy olyan világ, ahol nem kell átmennem az utca másik oldalára kényes helyzetekben, és nem én leszek az, aki túlbonyolítja a dolgokat és érzékeny meg prűd, hanem az lesz a normális, hogy sem férfiak, sem nők nem másznak bele a másik emberi méltóságába, hogy nem lesznek olyan érzelmileg degenerált emberek, akik megfüttyögik a csodaszép lányomat.

Addig is azonban nem tudok mást tenni, kicsit dolgozós szemmel rákerestem valamire, ami nagyon érdekelt, és ennek kapcsán még több kérdésem lett.

Jön két grafikon.

martonlilla

 

Az elsőt pár napja mentettem el, ez részletesebb, mint a másik, de jöjjön az is:

martonlilla2

 

Ez mai, de látszik a lényeg. Ami a két névre irányuló keresések gyakoriságát jelenti. Vagyis hogy mennyien kerestek rá Marton László, illetve Sárosdi Lilla nevére az elmúlt időszakban. Látszik, hogy október tizennegyedikéig nagyjából mindegy volt a világnak, hogy léteznek-e, legalábbis Google barátunk nem nagyon kapott rájuk irányuló keresést, tizennegyedikén viszont Sárosdi Lilla berobbant a köztudatba, aztán pedig a kék vonallal jelölt Marton is – tizenkilencedikén, mikor nevesítve lett.

Szóval a kérdések:

Mit jelent számunkra, hogy Marton nevesítése után többen voltak kíváncsiak Sárosdi kilétére, mint a botrány kirobbanásakor. Érdekesebb lett Marton László személye miatt? Vagy más közönség érezte magát bevonva a nevesítés után? Akik addig nem kerestek rá Sárosdi nevére, vajon addig mit gondoltak az ügyről? Mindegy volt nekik? Miért keresnek többen a sztárrendező nevére? Kevesebben ismerik azok, akiket megmozgat az ügy? Kíváncsiak vagyunk az elkövető személyére, de az áldozat nagyjából mindegy, mert akármelyikünk lehetne?

Vagy teljesen más kérdések merülnek fel?

first world problem

Annyira jól sikerült tegnap a kovászos kenyér, ma abból hoztam szendvicset, annyira szép a bélzete, és a héja még ma is ropogós, kellemesen levegős, és az íze, hát, nagyon jó, és most elővettem a táskámból, hogy megegyem, és legszívesebben bemennék a főnökhöz és megmutatnám neki, hogy Nézd, mennyire jól sikerült tegnap a kenyér!?, hát most mit csináljak, nincs itt rajta kívül senki, de elég hülyén venné ki magát, hogy mit szórakozok hülyeségekkel hétfő  kedd reggel, viszont ritkán sikerül ennyire szépre, tényleg, szóval gondoltam, megosztom az egyetlen fórumon, ami a hatáskörömben van és még él, ez pedig ti vagytok. A telefonom meg otthon felejtettem.