Barabási Albert-László: Villanások (a jövő kiszámítható)

Az egész világot a sarkából fordították ki. A múltban, ha valaki az emberek cselekedeteit akarta megérteni, hivatásos pszichológussá kellett válnia. Ma talán érdemesebb először számítógép-tudományi diplomát szerezni.

Még csak most kezdtem, de ígéretesnek tűnik.

Reklámok

biciklin száguldok, de az anyósülésen majd’ letépem a majrélécet

Tegnap a szokottnál jóval később estem be a munkahelyre, mert Legkisebbet megőrzés céljából el kellett vinnem egy kis barátjához, hogy én dolgozni tudjak. A kedves anyukaismerős beinvitált, és olyan jó volt az árnyas kertben a reggelizőasztal körül beszélgetni vele (alig van időnk erre), hogy nem bántam éppen akkor semmit. Egy ponton írtam főnöknek egy smst, hogy mindjárt bent vagyok, na, ehhez képest bő egy óra múlva jelentem meg. Mind a főnök, mind az irodában a többiek szabad füllel hallható sóhajtással nyugtázták a jelenlétemet, én meg őszintén és nagyon sokszor elnézést kértem, és megígértem, hogy az ebédszünetemet nem használom ki, de a főnök csak annyit mondott, hogy semmi gond, ő igazából aggódott értem, és pont egy perce hívott fel, hogy megtudja, minden ok-e. Én erre hangyányit cinikusan válaszoltam, mert ki látott még olyat, hogy valakiért a főnöke őszintén aggódik, ahelyett, hogy leordítaná, mert nem érkezett a szokott időben, ő viszont így felelt: Hát, a múltkor láttalak a városban biciklizni, és most azt gondoltam, valami bajod esett.

Ausztria

Pár éve a királytól egy ausztriai kirándulást kaptam születésnapomra, csak kettesben. Azóta még kétszer voltunk, szintén kettesben, jó alföldi ember módjára mindig kinéztük magunknak a közelben lévő lehető legmagasabb hegyet, hogy meghódítsuk, szóval elég keményen túráztunk mindig. Ez volt a mi kis szökésünk. Idén azonban már nem mertük a nagymamára bízni a három kölköt, így attól a verziótól kezdve, hogy mi sem megyünk sehova, odáig, hogy jönnek velünk, elég sok oldalról körbejártuk a dolgot. Végül abban maradtunk, hogy jönnek velünk. Szóval idén öten kalandoztunk Ausztriában. Tegnap értünk haza, és úgy döntöttem, minél hamarabb leírom, mik történtek, miket láttunk, nehogy idővel elfelejtsem a dolgokat.

Teljesen egyértelmű volt számunkra, hogy az egész napos túrázás, amit mi toltunk a királlyal, most nem fog menni, a gyerekek nem fogják bírni. Így kapóra jött, hogy a szállásunkon ki kellett váltanunk a Karintia kártyát, mely számos kedvezménnyel jár a környéken. Próbáltam egymáshoz közeli programokat találni a térkép és a kedvezményes lehetőségek segítségével, és többféle alternatívát nyújtani minden napra. Ez nagyon bejött, mert sokféle élményben volt részünk, minden napra más jutott, olyasmi, amivel eddig nem találkoztak a gyerekek. És mi sem, tegyük hozzá, hiszen mi a királlyal nem szoktunk emberek közé menni, csak a hegyre, így nekünk is új oldalát mutatta meg Ausztria, meg az osztrák emberek.

1. nap: utazás

Elég jól bírták a gyerekek a nyolc órás autóban ülést, néztek mesét is, meg játszottunk is, igyekeztünk őket rávenni, hogy nézelődjenek, de ez az opció nem volt elég érdekes számukra. Utunk végén rájöttünk, hogy a szállásunk egy elég durva emelkedő után érhető csak el, fent van ugyanis a hegyen, a sípályák kezdeténél, 1800 méteren. Oda meg fel kell menni. Nagylány és és meglehetősen izgultunk és kapaszkodtunk, ahogy a király felfelé araszolgatott a tizenvalahány fokos emelkedőn a királyi hintóval, de meg kell hagyni, mindketten remekül vették az akadályokat. Kora este értünk a szállásra, kicsit körül is néztünk a környéken, és örömmel konstatáltuk, hogy mennyire szép helyen vagyunk. Egy tó is volt a szállás mellett, ahogy az Ausztriában a hegyeken lenni szokott, a király meg elkövette azt a hibát, hogy hangosan kimondta: aki abban megmártózik nyakig, kérhet tőle bármit. Nagyfiúnak több sem kellett, teljesen belegabalyodott ebbe a kihívásba, napokig tervezgette, hogy mikor megy a tóba. Próbáltuk felkészíteni, hogy borzalmasan hideg vízről van szó, de nem tágított, mindenesetre ez már az utolsó előtti nap történése, addig várnia kell a kedves olvasónak a fejleményekre.

2. nap: felvonó, hegymászás, hajókázás

A Goldeck nevű hegyre mentünk fel felvonóval. Nekünk, felnőtteknek is élmény volt, mert eddig ilyen felvonóban még nem voltunk. Itt ugyanis egy-egy kabin megy le és fel, vagyis nagyjából húsz percet kellett várni arra, hogy harminchat másik emberrel összetömörülve és ilyen módon a látványból semmit sem érzékelve felvonózzunk a hegyre. Mondjuk a gyerekek kiláttak, én próbáltam középről pipiskedni, a királynak meg amúgy is könnyű dolga van, mert nagyjából mindenkinél magasabb, szóval majd az ő fényképeiből utólag rekonstruálom ezt a felvonózást. Két felvonóval lehetett feljutni a csúcshoz, beillesztettek egy középső állomást, de mi ott szét sem néztünk, mentünk tovább a második felvonóhoz. A beengedő kapuknál egyébként csak annyi ember mehet át, amennyi befér a felvonóba, így történhetett, hogy a király, a két fiú, meg én átjutottunk, de Nagylány kétségbeesve állt a kapu előtt, hiába próbálkozott a jegyét a csipogóba dugdosni, a többiek magyarázták neki echte németül, hogy voll, voll, nekem meg már kiabált a felvonókezelő, hogy iszkoljak, mert indul tovább. A másodperc töredéke alatt döntöttem, és hagytam, hogy a felvonó továbbmenjen nélkülem, csak a fiúkkal, és megvártam a beengedő mellett Nagylányt. Jó tanulópénz volt, innentől mindig egy szülő ment elől, egy meg leghátul. Gondoljunk csak bele, ha kicsit gyorsabban történnek a dolgok, és én is egyből beszállok a második felvonóba, utánam csukódik az ajtó, Legkisebb meg ottmarad egy csapat osztrákkal… A felvonók elvégezték egyébként a dolgok nehezét, mert egészen a csúcsig vittek, alig kellett pár métert kapaszkodni a keresztig, ahonnan viszont láttuk, hogy egy közeli hegycsúcs és kereszt szintén hívogat bennünket. Nagyfiú egyik célkitűzése az volt az utazás előtt, hogy legalább egy keresztig szeretne felmenni, úgyhogy ő, Nagylány és én neki is indultunk az egyébként nagyon könnyű, alig fél órás útnak. A király addig Legkisebbel szép lassan jött utánunk.

A Goldeckről a Millstatti tóhoz vezetett az utunk, ahol a Karintia kártyának köszönhetően ingyen hajókázhattunk. A másfél órás út még a gyerekeknek sem volt unalmas, több állomáson is kikötött a hajónk, azt is élmény volt nézni, de maga a tó is gyönyörű volt, a környező kis nyaralókról nem is beszélve. Amúgy itt már kezdtem tele lenni az osztrákokkal, egyrészt legalább nyolc tájszólást hallottam odáig, másrészt szerintem eleve nagyon sokat beszélnek. Mi a királlyal mindig hegyen voltunk, ott meg nagyjából angolul tud mindenki, a legosztrákabb nyugdíjas is, szóval életemben nem hallottam ennyi német szöveget egyhuzamban, mint aznap. Nálunk a két fiú németet tanul, igyekeztünk Nagyfiút rávenni, hogy figyeljen nagyon, meg beszéljen, de többnyire vagy én beszéltem angolul az egész út során, vagy kézzel-lábbal valahogy megértettük magunkat.

3. nap: szurdok, vár, kilátó

Ez volt az a nap, ami inkább nehézségeket tartogatott számunkra. A Tscheppa szurdokot néztem ki erre a napra a Karintia kártya által kínált szurdokok közül. Nekünk a királlyal hatalmas élmény volt három évvel ezelőtt az Ötscher melletti szurdok felfedezése, eszméletlen szép, csodálatos látvány és hanghatás, ami fogad, nagyjából ez jelentette nekem a szurdokot, és nagyjából ezt az élményt vártam. Már a parkolóban nyilvánvaló volt, hogy bár ezer meg ezer látnivaló akad egész Ausztriában, mégis rajtunk kívül még a lakosság és a turisták nyolcvan százaléka gondolta úgy, hogy jó ötlet pont ehhez a szurdokhoz jönni. Az ösvényen szinte soha nem voltunk egyedül, minden fotón van még egy teljesen vadidegen ember, folyton kerülgetni kellett egymást, ide-oda. Ez még nem is lett volna akkora baj, mert a látvány – bár meg sem közelítette, amit a korábbi élményem alapján vártam – nagyon szép volt. A gyerekeknek nyilván az újdonság erejével hatott. A bajok igazából csak ezután kezdődtek. Hiányos német tudásom és a nem elég alapos utánanézés miatt nem volt számomra még a szurdok bejáratánál kapott térkép alapján sem egyértelmű, hogy a szurdok egyirányú. Vagyis a csúcspont, a vízesés után nem sokkal több ponton is buszok szállítják vissza a nagyérdeműt a parkolóba. A mi gyerekeink a vízesésig viszont annyira elfáradtak, hogy logikusan végiggondolva a lehetőségeinket mi az ösvényen fordultunk vissza, néha nem kis fennakadást okozva a közlekedésben. Mert ha azt gondolta volna az ember, hogy a velünk együtt bejövőkkel elfogyott a tömeg, nagyot tévedett, ugyanis mögöttünk még többen jöttek. Még itt sem lettünk felvilágosítva, hogy mi a módi ebben a szurdokban, úgyhogy kitartóan tettük meg a visszafelé vezető utat a képzeletbeli behajtani tilos tábla ellenére. Egy ponton meglehetősen széles tömeget kellett elengednünk, ezért inkább megálltunk, és szorosan a korlát mellé lapulva vártuk, míg az egyébként meglehetősen lassú család felvánszorgott a lépcsőkön. Nagyfiú ekkor gondolt egyet, és egy kisebb kő segítségével ellenőrizte a szurdok mélységét és a gravitáció meglétét, amit öccse egy hüvelykujjköröm nagyságú kaviccsal természetesen leutánzott, mire az éppen felkapaszkodó és nagy kiterjedésű család két tagja iszonyatosan mérgesen elkezdett velünk sztereóban ordibálni. Nyilván nem lepek meg senkit azzal, hogy nagyjából ezen a ponton lett elegem az összes osztrák akcentusból. Persze nem kellett hozzá nagy képzelőerő, hogy tudjuk, miért kiabálnak, a gyerekek helyre is lettek téve, legalább ötvenszer mondtam már el nekik, hogy hegyről semmit nem dobálunk lefele, mert ilyet kultúrember nem tesz és egyébként is veszélyes, de amit kaptunk a két dühös embertől, azt nem tettük zsebre. Utólag jutott eszembe, hogy talán a legjobb megoldás itt az lett volna, ha kellemes hangon visszakérdezek, hogy Do You speak English?, de ehelyett sajnos csak a Kinder szó jutott mentségül eszembe, ezen viszont még jobban kiakadtak, és innentől kezdve vesztettem el teljesen a fonalat meg a fejemet. A király szerint egyszer engem meg fognak verni, mert nem tudom tartani a szám, majd ezen igyekszem javítani, mindenesetre ha én már leszidtam a saját gyerekem, akkor elvárom, hogy vadidegenek ne ordítsák le továbbra is a fejét, hanem hagyják az apjára meg rám, majd mi elintézzük. Mindegy, lett, ahogy lett, nem a legelegánsabban oldottam meg, ráadásul Legkisebb és Nagylány is elkezdett sírni amiatt, hogy én így kiakadtam, meg a király is leszidott. Az egész helyzet borzasztó rosszul esett, már eleve a tömeg kihozta a szorongásomat, de hogy még percekig ordítsanak velem németül olyanok, akik pórázon tartják a saját gyereküket, hát, nem tudom. A király türelme és erőfeszítése mentette meg a nap hátralevő részét, no meg a következő uticélunk előtt beiktatott klagenfurt-i McDonald’s. Illetve egy várat is szerettünk volna megnézni, de nem lehetett, mert magánkézben van és többnyire szállásként és irodaként üzemel. A Pyramidenkögel viszont szép volt, a Wörthi-tó mellett építették fel ezt a közel száz méter magas kilátót, ahova Legkisebb legnagyobb örömére lifttel is fel lehetett menni. Fentről meg le lehetett csúszdázni egy százhúsz méteres csúszdán, kb. húsz-harminc másodperces az út, de ezt mi kihagytuk, mert még élénken él bennünk, hogy Legkisebb a fél bal könyökét egy hasonló csúszdában vesztette el pár hete. Hazafelé még megálltunk a Wörthi-tónál, jólesett a naplementébe bámulni.

4. nap: hegymászás és panorámaút

Már a megérkezésünkkor eldöntöttük, hogy a szállásunk melletti Falkert hegyet megmásszuk. Minden nap nézegettük a lentről is látható keresztet, és a szurdokbeli tömegre való tekintettel erre a napra ez a hegycsúcs volt a célunk. A felfelé vezető út attól eltekintve, hogy én és a gyerekek néha nem jutottunk levegőhöz, teljesen eseménytelen volt, a hegynek ez az oldala nem volt éppen izgalmas, de ekkor még nem tudtuk, mi vár ránk a másik oldalon. Az egyetlen kiugró pont a hó volt, amit egy kis részen találtunk, illetve nyakunkon voltak már az esőfelhők is, szóval iszkoltunk felfelé. Ki mennyire bírt. A csúcsról végignézhettük a közelben tomboló zivatart, dörgéssel, villámlással, szakadó esővel együtt, hatalmas élmény volt! Viszont ha tiszta lett volna az idő, egészen biztosan rábeszéljük a gyerekeket a szomszédos hegy csúcsára is, már messziről láttuk a keresztjét. Így azonban inkább elindultunk lefelé, hogy átéljem osztrák kalandjaink legszebb perceit. A hegy eddig megismert oldala maga volt a tömény unalom, ez a része maga volt az álom. Egy gyönyörű völgyön keresztül vezetett az utunk, a hegynek ez az oldala pedig szinte nem is létezett, vagyis leszakadt mittudomén hány évvel ezelőtt, szikla volt az egész hegyoldal, itt vezet egyébként egy via ferrata út is, ami nagyon piszkálta a király fantáziáját. A völgyben többször megálltunk, mert Legkisebb eddigre eléggé kifáradt, csupa hideg volt és nagyon fázott, ráadtuk az összes magukkal hurcolt ruhát, meg a király is a hátára vette. Aztán találtunk több érdekességet már lent a völgyben, egy hatalmas sziklát, amit meg lehetett mászni, egy vadászlest, míg végül ahhoz a tóhoz jutottunk, amit az első napon említettem, aki abba nyakig elmerül, bármit kérhet a királytól. Ő egyébként egy bizonyos pénzösszegig utána leredukálta a kívánható dolgot, mert látta Nagyfiún az elhatalmasodó magabiztosságot, melyet a könnyen megszerzett pénz öröme táplált kiskamasz és naiv lelkében. Ebéd és egy kis pihenés után, melyet a hotel medencéje tett felejthetetlenné a gyerekek számára, végigautókáztunk a közeli panorámaúton. Egészen egyedi volt ez is, több ponton voltak állomások kihelyezve, ahol meg lehetett állni, voltak kiállítások, játszóterek, a legérdekesebb azonban a háromszáz éves fürdő a Karlbad volt, ahol fadézsákban lehet különféle ízületi bántalmakra gyógyfürdőt venni. Meglehetősen bizarr helynek tűnik egyébként, különféle pucér emberek után egy több száz éves fakádba szintén pucéran befeküdni, ázni a forró vízben, ráadásul nem is nyitott a kád, hanem van egy teteje is, nagyjából látszik a lenti képen, akit érdekel, érdemes rákeresni.

5. nap: felvonó, játszótér, bob, Heidi-park, A Nagy Pillanat

Erre a napra a Turracher Höhe, egy közeli hegy lett betervezve. Az odaút tartogatott némi izgalmat számunkra és a királyi hintó számára, ugyanis a huszonhárom fokos emelkedő egy pontján szó szerint megálltunk, a király elmondása szerint azért, mert nem tudta, hogy ez vár ránk, valamint roppant frusztráló volt a mögöttünk nagyon hevesen mutogató helyi osztrák fiatalember testbeszéde, aztán visszaváltottunk egyesbe és háromezres fordulatszámú motormunkával a kis hintónk már fel is repített bennünket a felvonó kezdőállomásáig. Nem mindenki volt ilyen szerencsés, de erről majd később. Kétféle felvonóra lehetett szállni, és mivel már kipróbáltuk a kabinos megoldást, a gyerekek és a király is egyöntetűen a nyitott verzióra szavaztak. Én megadással viseltem a helyzetet, végül is nem volt annyira félelmetes, csak egyetlen ponton volt óriási szakadék alattunk, simán kibírtam némi fohász kíséretében a dolgot. Odafent egy hatalmas és szuper játszótér várta a gyerekeket, de nagyon úgy tűnt nekem, hogy némely ponton a felnőttek jobban élvezték a dolgot. Aztán úgy döntöttünk, csak én jövök le felvonóval, a család többi része lebobozik. Még életükben nem csináltak ilyet egyébként, de mivel mindenki túlélte, akit láttunk lecsúszni, a király befizette magukat egy kis gravitációs kalandra. A két nagy és Legkisebb is nagyon élvezte, a király a végén egy kicsit már öregnek érezte magát hozzá, elmondása szerint voltak szakaszok, ahol egyenesen zuhantak. Természetesen minden gyerek számára ez az élmény volt a legmeghatározóbb és a legjobb az egész utazás alatt. A nap többi részében már csak pihentünk a szálláson, mert Legkisebb eddigre teljesen kimerült, illetve a nagyokkal megnéztem a szállás melletti Heidi parkot. Vagyis hát a király engedett a hősi vérnek, és míg mi a lábunkat lógattuk, ő megvárta, míg kint elül a villámlás és a dörgés és az eső, majd szó szerint felszaladt a szállás melletti másik csúcsra, mintegy kikapcsolódásként. Látott egy csomó mormotát, ami elég sok van arrafelé, nyilván csak akkor jönnek elő, mikor az emberek már visszahúzódtak a vackaikba, viszont a király emberként teljesen egyedül volt a hegyen, hát ki olyan elvetemült, hogy kora este, esőzés után nekivág, szóval voltak mormoták bőven. Jaj, majd’ kihagytam a legfontosabbat. Hát ezen a napon jött el A Nagy Pillanat, mikor Nagyfiú megfelelő előkészültség után némi zsebpénz reményében megmártózott a borzasztóan hideg hegyi tóban. Nagyon bátor volt, elhatározta, és végigcsinálta, mi meg hagytuk, mert felelőtlenek vagyunk mert jó volt látni, ahogy próbára teszi magát biztonságos, vigyázó szülői keretek között és nem a haverjaival vagánykodva.

6. nap: vízesés, hazaút

Tavaly hazafelé szerettük volna megnézni a királlyal a Günstner vízesést, de a rossz időjárási viszonyok miatt le volt zárva, így ezt szerettük volna bepótolni idén, vagyis erre vettük az utunkat Magyarország felé. Nem volt nagy kitérő, már csak azért sem, mert Karintiát elhagyva a már ismerős stájerországi utak nagyon is a kedvünkre valók voltak. Az út izgalmát az adta, hogy ismét a Turracher Höhe felé kellett tartanunk, szóval megint fel kellett kapaszkodni a huszonhárom fokos emelkedőn, de mivel a király már tudta, mivel áll szemben, gond nélkül vettük az akadályt, ellenben szinte pont ott, ahol mi megálltunk, egy másik kocsi szintén megállt, de ő már nem is tudott továbbmenni, az út mentén lehúzódva várta a segítséget. Szóval Stájerország balzsamos lankái kész felüdülést jelentettek számunkra, jó volt újra ott lenni. A vízesés előtt van egy kis gazdaság kialakítva, a gyerekek bemehetnek az állatok, főleg kecskék közé, de volt egy páva is, teljes pompájában. A hazaút innen a magyar határig eseménytelen és nyugodt volt, Hegyeshalomnál azonban szembesültünk vele, hogy némely német tartományban épp most kezdődött a nyári szünet, szóval elképesztően sok vendégmunkás szállta meg a magyar benzinkutakat, félelmetesen nagy tömeg gyűlt össze, az autópályán is csak lépésekben lehetett haladni, a rengeteg eldobált hulladékot épp csak megemlítem. Volt pár koccanás, iszonyat sok szabálytalankodás, nagyon kellett figyelni, hogy ne mi legyünk az áldozatok. Nézzük a dolog jó oldalát: az eddigre már nagyon fáradt királynak esélye nem volt unalmában elaludni a volán mögött hazafelé. Ha csak egy pillanatig nem figyeltél, máris lenyomtak az útról.

Summa summarum, nagyon élveztük, nagyon jó volt, megyünk jövőre is.

munka szösszenetek

  • már a szót is utálom, hogy pályázat
  • ír az ügyfél, vagyis az ügyfélgárda azon embere, aki egyes egyedül hajlandó szakmai információkat csepegtetni nekünk, külsősöknek, hogy miért nem vagyunk aktívak a Facebookon*, és azonnal, de moströgtön pakoljam tele a Facebook oldalukat, és az eseményeket is rögzítsem. megtettem. ma ír, hogy szuper, hogy ezek felkerültek, de azért ne jöjjön túl sok érdeklődő az eseményre irl, mert arra nincsenek felkészülve. érted.
  • a főnök az angol nyelvű pályázati kiírást a google fordítóval olvassa el. mivel olyan szakszöveg, amihez én nem értek, inkább nem szólok semmit.
  • egy másik ügyfélnek blogot indítunk, én írtam össze egy évre előre az ütemtervet, címekkel, briefekkel, ezt megkapta a Hiú Alkotó, hogy írja meg. az csak az egyik dolog, hogy mindkét megrendelt poszt totálisan, teljesen vállalhatatlan, felolvastam a főnöknek, és ő azt mondja, a H.A. kiadta a feleségének valószínűleg, ő csak erre tud következtetni, tehát már az egész Hiú család ért a blogíráshoz, matek-fizika szakkal, de szép is lesz az elkövetkezendő egy év. a H.A. nem ismerte el a szembesítésen, hogy a felesége írta a posztokat, annyit vallott csak be, hogy egy kísérlet áldozatai lettünk, kértük, inkább ne csinálja. de ez még csak az egyik dolog. a másik, hogy az ügyfél marketingese elkezdte kiművelni magát blogírásból, tehát jobban tudja nálunk. a kérdésem az, hogy akkor eddig miért nem jutott eszébe egy magyarországi piacvezető nagyvállalatnak, vagyis kis marketingesünknek az ötlet, hogy céges blogot vigyenek. nem lesz ez így jó, én mondom.
  • a másik nagy ügyfél kontaktja meg szabadságon van, ezért ama nagyhatalmú vezérigazgató mondta rá az áment a blogposzt szövegére, vagyis csak mondta volna, ha nem ő lenne ama nagyhatalmú vezérigazgató, aki – mint kiderült – hirtelen ért a tartalommarketinghez is. nyolc javítási kör és teljesen felesleges mondatok oda nem illő beillesztése után már élesíthettem is a posztot. vajon az index kiteszi-e őket, kérdezem halkan magamban. mert nekünk az lenne jó, ha igen, tudunk mivel villogni az ügyfél előtt. de ha telepakolja minden hozzáértő ügyfél a saját reklámszövegével, a kutya sem fogja elolvasni őket.

most megyek, és veszek magamnak fehér csokit. vagy valamit.

 

 

*hát mert nem tudtunk róla, hogy feladatunk, én legalábbis nem, márpedig nálunk csak én Facebookozok, a főnök rám tolja

wonderwoman

Képzeljétek, mily zavarba ejtően egyedülálló és emberfeletti képességemről szereztem tudomást, midőn tanulási szabadságomból visszatértem a munka börtönébe birodalmába!

Hát kiderült, hogy egyedül én vagyok képes kiüríteni a kávégépből a zaccot! Csak nekem van meg ehhez az adottságom és a tehetségem.

Nagyjából negyven perc ment el az életemből azzal, hogy szűk két hétnyi zaccpogácsát kioperáltam a gép minden lyukából (ezért már egyszer javíttatnunk kellett).

Aztán bementem az irodánkba, de még az ajtót nyitva hagyva a lehető legfelnőttesebb magatartással fennhangon közöltem a főnökkel, hogy milyen szemtelenül nagy szerencséje van velem, és milyen csekély fizetést kapok ahhoz képest, hogy ilyen képesség birtokában vagyok, miszerint csak és kizárólag én tudom kiüríteni a zaccot. Remélem, a másik irodában is hallották a kis elmés megállapításomat, ugyanis ők is használhatják a kávégépet, és meg is teszik, lásd felhalmozódott zaccmennyiség. Nice. Szép visszatérés volt.

Nem kell aggódni, kedves olvasók, ha a nyaralásból is erre a problémára érek haza, lemegyek őszinte ovis szintre, és szemtől szemben felvilágosítok mindenkit a zacctartálykihúzó skillről, mely szerintem minden emberben ott rejtőzik. Csak a felszínre kell segíteni.

 

Nagylány, mikor kamasz

Ő – könyvvel a kezében: Kimegyek az udvarra olvasni!

Én: Ok, de vegyél fel valamit, mert lehűlt a levegő!

Pár perccel később nagyon keres valamit.

Ő: Anya, nem láttad a könyvem? Az előbb még itt volt a kezemben.

Keresi mindenhol, az egész lakásban.

Én: Nem lennék meglepődve, ha a szekrényedben lenne a ruháid között.

Ő: Ott már megnéztem, nincs ott… Na jó, megnézem újra.

Majd kimegy a könyvvel a kezében olvasni az udvarra.

 

idők

MOST

  • hálás vagyok annak, aki kitalálta, hogy legyen légkeverés funkció a sütőben, meg a férjemért, aki megvette, kifizette, beszerelte
  • hálás vagyok a mirelitsültkrumpliért meg mirelitrántotthúsért (egyszerre be a két tepsi és húsz perc múlva ebéd)
  • hálás vagyok a kávégépért, a koffeinért, a kávéért, a gombnyomásra csordogáló fekete nedűért
  • hálás vagyok a kóláért
  • hálás vagyok a Flector porért
  • hálás vagyok a családomért, hogy még bírják a koszt (bírják, mert annyira nem zavarja őket, hogy fel is takarítsanak)
  • hálás vagyok a kóláért
  • meg a kóláért is hálás vagyok

Öt nap múlva kikapcsolom a kávégépet, kitakarítom a lakást, nem kötött módon olvasok, sétálok, kocogok, egyáltalán MOZGOK, nagyon hiányzik, hogy mozogjak.

Még nem vonom le az elmúlt fél év összes tanulságát, majd öt nap múlva, de az biztos, hogy élvezem, élveztem, megírtam a könyvem szakdogám és remek fogadtatásra lelt, ez hatalmas élmény volt, én írtam, óriási, nyilván most azonnal tudnék még bele javítani, de ahogy fogalmaztak, az már egy végtermék, és jó úgy, ahogy van. Még egy nagy levegő, még egy kis összeszorított fog, és öt nap múlva minden eredmény birtokában remélhetőleg nem csak szabad leszek mindenféle teljesítménytől, hanem picit elégedett is. Várom.