grrmf

Ó, bár volna értelme az időjárásról panaszkodni!

Akkor elmondanám, hogy mennyire, de mennyire elegem van ebből a mérhetetlen mennyiségű vízből és esőből. Hozzátenném, hogy mennyire utálok megázni. Kifejteném, hogy eleve például vizesnek lenni sem szeretek, többek között úszni és strandolni sem, szóval a több mint egy hónapja folyamatosan, minden nap ömlő és áradó csapadék és dörgés és villámlás, de leginkább ez a hihetetlen mennyiségű eső és a folytonos újratervezés mennyire idegesítő.

De – sajnos – nincs értelme az időjárásról panaszkodni.

Szóval bekuckózok, eszek egy melegszendvicset, iszok egy forró teát, természetesen mindezt csak miután átöltöztem száraz ruhába, hogy majd egy óra múlva újra indulhassak ki megázni. Hogy azután majd megint átmelegedjek valahol, hogy utána a következő időpont előtt a sormintának megfelelően ismét elázzak.

De – mint mondtam – nincs értelme az időjárásról panaszkodni.

Reklámok

védőbeszéd

Tisztelt Bíróság!

Furcsa ötletnek tűnhet így utólag védőbeszédet tartani, különösen, hogy én már a büntetésemet is leültem tulajdonképpen. Ez utóbbi miatt szeretnék egyben fellebbezni is, remélem, tisztán és érthetően fogom tudni most előadni az érveimet.

Egy csütörtöki napon történt a dolog. Vagyis az eset. Az a bizonyos. Igen, a bűncselekmény. Nem terveztem előre, bár ilyesfajta ábrándjaim régóta voltak. Hogy, kérem? Nem, nem vagyok perverz. Igen, folytatom.

Miután a férjem elhagyta a házat a gyermekeinkkel, én… Tessék? Hogy hány óra? Hát, kb. reggel fél nyolc. Tehát a szokásos időben elszállította őket az iskolába. Igen, ő szállítja őket minden reggel. Értem, hogy próbálja ezt az információt relevánssá emelni, de folytathatnám a beszédemet megszakítás nélkül? Köszönöm.

Tehát akkor történt, mikor a családom elhagyta a lakást. Igen, tudom, hogy az előbb házat mondtam. Lakást, lakásunk van. Teljesen mindegy. Nézze, nekem ez már így is nehéz, de mint mondtam, a büntetést is kamatostul megkaptam már. Folytathatom?

Elment a férjem a gyerekeimmel és én visszafeküdtem az ágyba. Úgy, ahogy voltam, pizsamában. Meg egy könyvvel. Ne gondolják, hogy könnyű volt. Például be akartam kapcsolni a laptopot, de kényszerítettem magam, hogy ne tegyem, mert tudtam, hogy ha mégis bekapcsolom, akkor elkap a lavina, és megtalálnak a feladatok. Mindenféle feladatok. Így is folyamatosan jöttek az e-mailek, csipogott a telefonom. Igen, többnyire ignoráltam őket. De hát mi fontos történhetett volna? Mindig megnéztem, ki írt és ki hívott. A férjemnek például válaszoltam. A főnökömnek nem. De hát szóltam neki előre! Meg volt beszélve! Tudott róla. Ezt hívják szabadságnak. Jól van, lehiggadok.

Meddig? Hát, elég sokáig. Konkrétan? Úgy kb. délig. Na jó, egy óráig. Nézze, én értem, hogy Önnek ez sokkoló. Őszintén szólva ez idő alatt többször is fel akartam kelni, hogy beteszek egy mosást, vagy takarítani kezdjek vagy valamit csináljak. De csak tízóraiztam egyet, meg ittam egy kávét és több teát. Nem gondolnám, hogy ez akkora tragédia.

Mindamellett elmondanám még, hogy maga a könyv sem volt éppen rózsaszín kiruccanás. Tulajdonképpen átverve éreztem magam, mert egy hype-olt dologról van szó. A belőle készült filmben Benedict Morzsasüti játszik… Igen, szerintem vicces. Nem, nem gúnyolódom másokon, nyilván nem tehet róla, hogy úgy hívják, ahogy, de hát kiejteni nem lehet a nevét. Mindegy. Jó, neki nyilván nem, de gondolom, Ön nem fog szólni neki. Vagy igen? Tudja a számát? Mert akkor esetleg… Én komolyan veszem az eljárást, bíró úr, csak az ügyész úr kérdései, úgy érzem, némiképp elterelik a lényegről a figyelmet. Hogy mi a lényeg? Konkrétan az, hogy a büntetésem már ott elkezdődött, hogy a könyv nem azt adta, amit tőle elvártam. Én csak olvastam és lapoztam tovább, tovább és tovább, de nem adott katarzist. A címe? Patrick Melrose. A traumafeldolgozásról. Elméletileg, meg az angol sznobokról. Nézze ügyész úr, ezt nem én mondom, ez a fülszöveg. Semmi közöm az angol sznobokhoz. Felőlem lehetnek azok. Bíró úr kérdésére visszatérve a lényeg az, hogy ez egy két kötetes regény, az első kötet három részből áll, a második kettőből, és úgy gondolom, az ember jogosan elvárhatja, hogy már az első könyvben történjen valami azon kívül, hogy a laikus is megtanulja a kokain és a heroin felhasználási módjait az egyéb szörnyűségek mellett. Persze voltak benne jó mondatok, például ilyenek, hogy “Az emberek azért hiszik, hogy egyéniségek, mert nagyon gyakran használják azt a szót, hogy ‘én’“. Ez nem rossz, ugye? Mondjuk ebben a mondatban is volt egy helyesírási hiba, szóval… Mindegy, a lényeg, hogy bár határozottan kellemes volt fizikailag a pihenés, intellektuálisan nem adott annyit, amennyit kihozhattam volna ebből, ha mást olvasok.

Ami pedig a büntetésemet illeti, a tegnapi napon került rá sor. Olyan mértékű túlfeszítésben volt részem, mely messze nagymértékben felülhaladja cselekedetem jelentőségét. Szerintem ezt nevezik aránytalanságnak a jogban. Nincs? Pedig biztosan hallottam valami ilyesmit. Ügyész úr tréfál. Nem mintha jelen esetben helyénvaló lenne.

Háromszor voltam tömegben. Egy. Nap. Alatt. Három különböző tömegben. Most komolyan, a jogon nem tanítanak pszichológiát? Pedig kellene. Vagy valami módszertant, ami ügyész urat kissé empatikusabbé tenné. Értem én, hogy a feladatát végzi, de ment már ügyész úr egy nap alatt három különböző tömegbe? Akarata ellenére? Hogy másoknak kedvezzen? A családjának? Bizony! Hah! Jól van, persze, lehiggadok, bíró úr.

Három különböző tömeg volt, értsék meg, mind hömpölygött, le akart nyelni, mindenhol zene szólt, az egyik helyen nem volt levegő, és képzeljék, a férjem szólt miatta, hát gondolhatják, mennyire nem volt levegő, ha a férjem szól miatta. Három különböző tömeg. Egy nap alatt. Nem túlzás kissé ez a büntetés egy nyugodt délelőttért? Pár óra csendes olvasásért? Meg egy béna könyvért? Három. Különböző. Tömeg.

Most hova visznek? Miért vezetnek el? Semmi bajom… De meg kell érteniük! Három különböző tömeg! Ott emberek vannak! Rengeteg ember! Maga mit csinál? Mit akar a kezemmel? Hagyjon békén, ez fáj! Én csak egy kis nyugalmat akartam! Csak egy nyugodt délelőttöt. Igenis van olyan, hogy aránytalan büntetés! Vegye le rólam a kezét, maga, maga… Kicsoda maga? Pszichiátria? De hát miért? Engedjenek el! Én csak olvasni akartam!

kultúrposzt

Régebben vezettem, hogy milyen könyveket olvastam, és ez roppant praktikus volt – több okból is. Egyrészt mert bizonyos könyvek esetében elfelejtem, hogy olvastam őket – mondjuk azokért lehet, nem kár, másrészt viszont nagyon inspiráló évekre visszamenőleg megnézni, mennyi könyv, mennyi történet, mennyi élet ment végig a kezeim között. Nem utolsó sorban pedig én is szeretem böngészni mások olvasmány listáját, mert nagyon jó ötleteket ad, amikor épp nem tudom, mit olvassak, és úgy voltam vele, hátha más meg nálam talál valami olyat, ami megtetszik neki és hatással lesz az életére.

Ebben a blogban egyelőre még nem fundáltam ki, hogy milyen módon tudnám oldalsávban listaként vezetni a könyveket, vagy milyen más módon tudnám ezt megtenni, de majd ha lesz némi időm, beleásom magam. Addig is, bejegyzésként megemlítek pár könyvet, amit mostanában olvastam, már amire emlékszem, ugye, hogy olvastam…

Jonas Jonasson: A százegy éves ember aki azon gondolkodott hogy túl sokat gondolkodik

Jonassontól nagy kedvencem Az analfabéta, aki tudott számolni, jut eszembe, azt is újra olvastam pár hónapja. Bődületesen szürreális, néha iszonyúan idegesítően spontán és minden értelmet nélkülöző, de meglehetősen sokat tudok rajta nevetni. Emiatt olvastam el aztán a százévest és vártam nagyon a nemrégiben megjelenő folytatást, a százegyévest. A százévesnél nem értettem minden politikai és történelmi utalást, mert ilyesmiben sajnos alulművelt vagyok, a százegyéves viszont abszolút aktuális, hemzseg Trumpban és Kim Dzsongunban. Ez még nem is lenne akkora baj, csakhogy szerény magánvéleményem szerint ez a könyv sztorijának és a humortartalmának a rovására történt. Kicsit úgy érzem, Jonassonnak annyira elege lett a napi politikából, hogy a stroke elkerülése érdekében írt egy könyvet, amiben kiventillálta magából az összes ellenérzését napjaink történéseivel kapcsolatban. És ezzel sincs gond. Csak elég gyenge folytatása lett a százévesnek. Másodjára már egészen biztosan nem veszem a kezembe.

Hendrik Groen: Amíg élünk

A királytól kaptam még anno a könyv első részét, amely egy svéd nyugdíjas otthon történéseit meséli el. A fülszövege egy lapon említi Ove-val, ami erős túlzás, viszont valóban kellemes olvasmány. Kendőzetlenül feltárja az öregkor vicces és kevésbé vicces velejáróit, a második rész pedig még kellemesebb élmény volt, nagyon jól szórakoztam. Alkalomadtán meg is fogom venni, hogy az első rész mellé kerüljön a polcra.

Ezt a részt azért másolom be ide, mert az önismereti utazásom egy pontján nagyon magamra ismertem:

“Jó fiú Hendrik már a múlté. Bátor Hendriknél még nem tartunk, de tavaly, Eefje temetésén úgy határoztam, búcsút intek a finomkodásnak. Egyre gyakrabban kimondom, amire gondolok, és ez általában nagyon jó érzés. Előtte azért mély lélegzetet kell vennem, a szívem a torkomban dobog, és egy pillanatra elbizonytalanodom, de aztán fejest ugrom a mélybe, hogy ujjongva bukkanjak elő a vízből.”

Viktor E. Frankl: …mégis mondj igent az életre! (Logoterápia dióhéjban)

A szerző pszichológus és négy koncentrációs tábort járt meg. A könyvben arról ír, mindezt hogyan élte meg és milyen tapasztalatokat gyűjtött, hogyan látja, kinek van nagyobb esélye túlélni az ilyesfajta borzalmakat. Hamar rá kellett jönnöm, hogy félreértettem a könyv alcímét, mert a görög logosz szó elsődleges jelentése a szó, beszéd, és én azt gondoltam, hogy valamiféle beszédterápiáról lesz szó, de nem, Frankl a logosz értelem jelentésével foglalkozik. Érdemes elolvasni.

Salamon Pál: A Sorel-ház

Ez a könyv az, amire már nagyon régóta szükségem volt. Már olvastam valamikor, és emlékszem, hogy tetszett, de a részletek nem voltak meg. Annyira szerettem volna egy vastag és magával ragadó családregényt elolvasni, és egyszer csak beugrott Salamon Pál könyve. Azonnal mentem is érte a könyvtárba. Hú, ez a könyv nagyon jó. Néha piszok nehéz volt olvasni, mert magam is meglepődtem, mennyire felkavar az igazságtalanság, de ez a könyv eléggé jól meg van írva, ez is mutatja.

“Harminc év alatt Teréz csaknem mindig elérte, amit akart. Nem azért, mert az ura beadta a derekát, hanem mert Sorel József kicsire nem nézett.”

Fredrik Backman: Amit a fiamnak tudnia kell a világról

Annak ellenére, hogy Backmant nagyon szeretem, ennek a könyvnek nagyon félve kezdtem neki. A hokicsapatos két részes regénye ugyanis nem fogott meg úgy, ahogyan azt tőle megszokhattam. És nem a hoki miatt. Ráadásul láttam, hogy ez meg ilyen világmegváltós, gyereknevelős könyv, azokat eleve kezembe sem veszem, de hát ez Backman, szóval megvettem, és el is kezdtem olvasni. És szépen lassan megnyugodtam. Backman a régi. Backman tud írni.

“Tudod, hogy lehetsz bármi, ami csak szeretnél, de ez közel sem olyan fontos, mint az, hogy lehetsz az is, aki vagy.”

Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve

Jaj, ez a könyv… Még nagyon régen olvastam, és úgy maradt meg bennem, hogy tetszik, úgyhogy ajánlottam egy barátnőmnek, aki meg is vette magának. Aztán mikor egyszer találkoztunk, hozta a könyvet és nekem adta, mondván, hogy hát, neki ez abszolút nem jön be, legyen enyém a könyv. Én feltettem a polcomra, és csak most vettem elő újra. És az első pártíz oldal után csak fogtam a fejem, hogy hogyan is ajánlhattam ezt a könyvet G-nek. Te jó ég! Én azért olvastam tovább, mert a sztori, a magára hagyott gyerek és az önmagukat megtaláló idős emberek lenyűgöztek ismét. Micsoda sorsok vannak a világban! A naturálisabb részeket lehántva még mindig azt mondom, a sorsok miatt jó ez a könyv.

Celeste Ng: Kis tüzek mindenütt

Olvastatja magát, gyorsan halad a történet, de egyszer olvasós könyv. A vége kevésbé csattanós, mint reméltem. Vagy csak inkább az lehet, hogy gyorsan kellett olvasnom, mert vártak rám, szóval koránt sem voltak ideálisak a körülmények egy könyv utolsó lapjaihoz. Arra mindenesetre jó volt, hogy megfigyeljem a jellemábrázolásokat. Meg kétség nem fér hozzá, hogy vannak a valóságban is ilyen degenerált emberek.

+1: Edith Eva Eger: A döntés

Az úgy történt, hogy ezt a könyvet is előjegyeztettem a könyvtárban, és mikor szóltak, hogy beérkezett, mentem is érte, majd itthon el is kezdtem olvasni. És alig bírtam vele haladni, mert egyre izgatottabb lettem, folyton alá akartam húzni a mondatokat benne, meg jegyzetelni a lapszélre, és mindig meg kellett állnom, hogy rácsodálkozzak, mennyire döbbenetesen igaza van az írónak. Ezért aztán nagyjából a harmincadik oldalon letettem a könyvet, még mielőtt bármi kárt tettem volna benne, megrendeltem a saját példányomat. Sajnos jelenleg épp a beadandóimat kell(ene) írnom, és volt némi kalandom a webáruházzal, ahonnan nem szoktam rendelni, de a lényeg, hogy végre az én saját példányom is itt van a polcomon, és hamarosan úja nekikezdhetek.

Ha jól emlékszem, ezeket olvastam az utóbbi hetekben, de ezért is lenne jó vezetni, mert simán előfordulhat, hogy most is kimaradt valami, mert nem jut eszembe.

És ha már kultúrposzt, legyen film is. Angolosoknak ajánlom a The Durrells sorozatot, ami megint a BBC zsenialitásának megmutatkozása. Fenomenális, lenyűgöző, kacagtató, nem is tudom, milyen jelzőt használjak még vele kapcsolatban. Ez is egy olyan dolog, amit sajnálok, hogy nem tudok többször első alkalommal megnézni. Szóval most várom, hogy halványuljon, és majd az őszi, téli vacogós estéken egészen biztosan újra meg fogom nézni. Gerald Durrell Korfu-trilógiáján alapul a sztori vonalvezetése, némiképp persze eltér a könyvektől, de ezt mi, nézők szerintem cseppet sem bánjuk, a film is van pont olyan hibbant, mint a könyvek, szóval pont jó lett.

körbekörbe

Nő az anyjának: Jaj, összetalálkoztam a barátnőddel… Már nem tudtam elkerülni. Muszáj volt beszélgetnem vele – mondja fennhangon és nagy sopánkodva.

Én mindezt az álcázásként használt függöny mögül hallgatom egészen kicsire összekuporodva (már nem tudtam elmenekülni) és némiképp kuncogva, és mindeközben azon gondolkodom, vajon engem akart-e valaki a héten elkerülni és vajon sikerült-e neki, vagy kénytelen volt velem szót váltani…

inkább nevettem

Az anyák napi ünnepségekkel úgy vagyok, hogy köszi, inkább ne. Sok oka van ennek, és nem biztos, hogy mindet hallani szeretnétek. (A legfontosabbról most nem is fogok szót ejteni. Mindenesetre azt leszögezném, hogy szerintem ez sokkal intimebb dolog, minthogy versenytsírást rendezzünk belőle.)

Vannak egyrészt azok a gyerekek, mint például az enyémek ovis korukban, akik a hátuk közepére sem kívánták a szereplést, ezért könnyeiket nyelve, az óvónéni által megszégyenítve végigülték az egész mizériát az ölemben. Én akkor még kevésbé voltam önérzetes és bátor, ezért csak halkan közöltem a külvilággal, hogy engem teljesen hidegen hagy, hogy a gyerekem nem akar szerepelni és csak pusziltam, pusziltam a belém kucorodó aktuális egyedet. Ma már erre is másképp reagálnék.

Aztán vannak a régi vágású pedagógusok, akik azt gondolják, hogy az anyáknapját minősíteni, sőt értékelni kell. Erről inkább nem is szeretnék beszélni.

Aztán vannak azok az anyáknapják, amik olyan helyen vannak tartva, ami van elég nagy ahhoz, hogy a kedves nagymamák is hivatalosak legyenek. Na, azokra legszívesebben én el sem mennék. Egyrészt mert úgysem férek be, másrészt, ha beférek is, hiába van elmondva, hogy az első sor az anyukáknak van fenntartva, ott végig nagymamák ülnek. Ilyenkor történik valami a nagymamákkal. Az én anyukámmal is. A vég az volt, amikor … na, de ezt el sem mesélem, nem akarok még egyszer szégyenemben elsüllyedni. Zárójelben jegyzem meg, van olyan anyáknapja, mint például a tegnapi, ahol direkt kérik, hogy csak anyuka jöjjön, vagy ha ő  nem tud, akkor apuka, mert olyan kicsi a terem, hogy tíz perc után így is mindenki ájul, ennek ellenére az egész família felvonul és tiszteletét teszi. Never mind.

Vannak a szereplős anyáknapják, amikor a gyerekek énekelnek és verset mondanak, évtizedek óta lejárt mondanivalójú borzalmakat, amelyeknek a szövegét már csak az idős tanítónéni érti egyedül a teremben, meg természetesen a nagymamák. Szerencsére vannak már fiatal pedagógusok is, akik tisztában vannak a kortárs irodalom fogalmával és mernek humort és viccet, netán iróniát belecsempészni az egész hóbelevancba.

A szereplős anyáknapja másik nagy hátránya, hogy a közönség csak látszólag passzív, gyakorlatilag szinte mindenki valamilyen eszközzel videózik. Így aztán a gyerek nem az anyukája szemébe nézve vall szerelmet, hanem egy gépnek mondja. Otthon aztán majd utólag jól megnézik és nosztalgiáznak róla. Vagy nem. Egyszer csináltam erről egy képet, a mobilrengetegről. Elkeserítő.

Aztán vannak a játékos anyáknapják, amiket némiképp jobban tolerálok az előzőeknél. Némiképp. Mert vannak olyan szülők, akik szerint vérre megy, hogy a mi csapatunk szedje be a legtöbb pontot. Tegnap mi Legkisebbel nem jól jegyeztük meg a ránk bízott szavakat, és kezdetben roppant kellemetlenül éreztem magam, és már kezdtem szabadkozni, de aztán felsejlett bennem, hogy nem vagyok teljesen normális, hát ez egy hülye anyáknapja, érted, anyáknapi játék a gyerekekkel, nehogymár, szóval onnantól ezt kommunikáltam csapatunk fővezére felé, szerencsére Legkisebb tanítónénije végtelenül profin laza ebben és remekül szórakozott a rugalmatlan és maximalista szülőkön, aminek következtében a végére mindenki kiengedett és már tudta is élvezni az egészet. Viszont vannak a felismerős játékok. Na és ezek azok, amik szerintem rendkívül kíméletlenek. Vagy a gyerek egy testrészét kell felismerni, lássuk be, ez iszonyat meredek feladat, vagy pl. a gyerek által rólunk alkotott portrét. Egyszer Legkisebb kezét kellett kiszúrnom húsz másik gyerek keze közül, és be kell vallanom, én bizony csaltam, mert lestem, hát honnan tudjam, melyik az ő keze. Nem szoktam másokhoz hasonlítgatni. Nyilván nem keverem össze egy felesúlyú lány kezével, de hát roppant kellemetlen lenne egy másik gyerek kezét megragadni, mikor az én gyerekem valahol a paraván másik végén vár rám epekedve. Kegyetlen játék.

Tegnap viszont rólunk készített festményeket kellett felismerni. Miért is ne? Festeni a legnehezebb. A tanár nénik kinyitották a táblát, és ott volt majd’ harminc, másodikos – javarészt fiú – által mázolt jobbára nőre hasonlító arc, és nekünk ebből kellett volna minden segítség nélkül kitalálni, hogy melyik vagyunk. A gyerekek izgalma a tetőfokára hágott, visszafogott csendben várták, hogy szeretett anyukájuk tizedmásodperc alatt azonnal kiszúrja magát. Én ismét a tiszta lelkiismerettel csalás metódusához nyúltam volna, vagyis Legkisebb tekintetét követve próbáltam volna rájönni, melyik vagyok én, de háttal ült nekem, így nem láttam, hova néz. Egy anyuka, szőke, szemüveges, eközben kiszúrta az egyetlen szőke szemüveges képet, óriási nyomást helyezve az összes többi barna hajú anyukára. Ekkor megpróbáltam megvesztegetni Legkisebbet: KETTŐ gombóc fagyit kap, ha elárulja, hogy kék hátterű-e az arcom. Merthogy lett egy jelöltem (a legpuritánabb portrét kerestem, már bocs.) Mivel az én fiam nem annyira gátlástalan, mit az anyja, és erősen úrrá lett rajta a hely szelleme, odament a tanító nénihez, és megkérdezte !!!, hogy elárulhatja-e, hogy milyen a háttér. Ekkor kicsit elszégyelltem magam, de közben nagyon kellett röhögnöm, és mivel Legkisebb hozzám visszaérve buzdított, hogy hát anya, jelentkezzél, és menjél ki, lássuk, az-e az a kép, onnantól tudtam, hogy biztos én vagyok, szóval jelentkeztem, kimentem a táblához, és levettem a szerencsésen beazonosított portrémat.

Magammal vittem az asztalhoz a helyünkre, megdicsértem Legkisebbet, hogy milyen szépet csinált és milyen jól eltalálta a hajam vonalát, onnan tudtam kitalálni, hogy én vagyok. Legkisebb hosszan nézte a képet, aztán engem, majd megint a képet, aztán odamutatott, ahova a szememet festette, megint rám nézett, és azt mondta: Ide kellett volna ráncokat festenem…

Két gombóc fagyit kapott és utána még rollerezni is elmentünk.

 

szomorú, szomorú…

Nem emlékszem, hány éves lehettem, talán még kis-nagylány voltam, mikor anyukámmal fejcsóválva néztük nagymamám baracklekvárját. Mert hogy volt benne valami fekete. Az igazat megvallva, sok kis apró fekete valami volt benne. Hangya. Akkor értettük meg, hogy a mama látásával már tényleg gond van, és akkor értettük meg azt is, hogy igen, öregszik, nem is készített több lekvárt.

Most bontottam fel a két utolsó baracklekvárt, amit anyukám hozott. Azért mindkettőt, mert az elsőben* volt valami fekete. Az igazat megvallva, sok kis apró fekete valami volt benne. Hangya…

Szomorú, szomorú.

 

*és nem mellesleg a másodikban is

csak azért is megírom ezt a bejegyzést – Frissítve!

napok óta, de tényleg napok óta bennem volt, hogy szeretnék egy bejegyzést írni arról, hogy mennyire szeretek a 21. században élni annak ellenére, hogy inkább a természet közelségébe vágyódom, mennyire élvezem a gépek közelségét is az életemben.

mindjárt megmagyarázom.

iszonyúan sok a tennivaló manapság erre mifelénk, úgyhogy minden segítségért hálás vagyok, és nálunk ezt a segítséget nem a szomszéd néni, nem is a nagymama, nem is a takarítónő, de még nem is a bejárónő, hanem sokkal inkább a gépek adják meg nekem.

én magáért a mosógépért is hálás vagyok, pedig nem egy mai példány. emlékszem még a régi albérletes időkre, amikor mindent magamnak, kézzel kellett kimosnom.

szeretem a mosogatógépet is. pedig én aztán évekig állítottam, hogy nekem olyan soha! nekem nem kell. pénzpazarlás! hú, mennyi áldozattól és ekcémától szabadít meg! mennyi szabadidőt ad nekem! amit nyilvánvalóan más sürgetően fontos tennivalókkal töltök, de akkor is.

szeretem a szárítógépet is. évekkel ezelőtt vettünk egy példányt használtan. vacak volt. akkor nem értettem, az emberek miért szeretik a szárítógépet. márpedig nekünk elég zsúfolt a lakásunk, sokan is vagyunk benne, kevés a tárolásra való hely, teregetni szinte csak a kád feletti fregolin tudok, amit szintén nagyon-nagyon szeretek, mert iszonyúan praktikus, szóval szükségét éreztük a segítségnek, ezért pár hónapja beruháztunk egy új, megbízható példányra. hát, kedves mesekönyv olvasók, ez egy álom! fantasztikus! óriási segítség!

nagyon szeretem a porszívónkat. végre normális. úgy értem nem egy kis teljesítményű bolhazsák, hanem normális porszívó. egy hátránya van, rövid a zsinórja. de azt már megszoktam.

szeretem a hűtőnket is. velünk egy idős, nászajándékba kaptuk. kicsit morog néha, meg zsörtölődik, olyankor nem tudom, mit gondoljak, ő mit gondol, de amúgy tökéletesen teszi a dolgát, és amíg ez így marad, nekem mindegy, mit morog a bajsza alatt.

nagyon szeretem a vízforralót. pedig mennyire feleslegesnek tűnik, nem igaz? anyukámtól kaptam, elképesztően praktikus bizonyos helyzetekben, például amikor Legkisebbnek készítem reggel a zabkásáját, vagy gyorsan kell tésztát főzni, vagy magamnak szeretnék csak teát készíteni.

aztán nagyon szeretem a sütőmet. korábban is szerettem sütni és sokat is sütöttem, de mióta megvan nekem bosch, talán másfél éve, vagy már kétésfél?, a szuperképességekkel rendelkező szerkezet, hát, öröm minden sütés. na, és ez a mai poszt apropója. mert nem született meg a poszt jópár nappal ezelőtt, amikor meg kellett volna születnie, csak keringett a fejemben, mert milyen béna már arról posztot írni, hogy az ember szereti a háztartási gépeit. és nekem többször van olyan, hogy érzek valamit a szívemben, hogy meg kellene tennem, de az agyam és az eszem lebeszél róla. történik ilyesmi, úgy látszik, nem tanulok… és ma, mikor kapcsoltam be a sütőt a pizza sütéséhez, valami kék fény kíséretében elég nagyot “robbant”. azért idézőjelben, mert nyilván nem robbant, hanem “csak” kiégett a sütőm lámpája. eléggé megijedtem, meg rosszul is esett, nyilván javítható, meg magának a sütőnek semmi baja, még az is lehet, hogy garanciás, a lényeg, hogy csak el szerettem volna mondani, hogy szeretem a háztartási gépeimet. iszonyú kemény lenne az életem nélkülük. piszok kemény.

szeressétek ti is, kedves gyerekek! szép álmokat!

Update! – Ó, hát a legesfontosabbat kihagytam! Hát a kávégép!!! Hogy azt mennyire szeretem! Előtte hosszú évekig kotyogóssal főztük a kávét, és bár éreztük, hogy nem az igazi a dolog, váltig állítottuk, hogy nekünk ez így megfelel. Aztán egy szép napon a kis kotyogósunk kiadta magából az évek alatt felgyülemlett összes feszültséget és az önmegvalósítás útjára lépve velünk, a kiszolgálandókkal mit sem törődve, egyéni céljait állítva maga elé elsődleges szempontként, minőségi én idejében felrepült a végtelenbe és tovább. Sajnálatos módon eme szándékában minden felől megakadályozta kicsiny konyhám minden négyzetcentimétere, melyet kotyogósunk azzal bosszult meg, hogy nyomot hagyott. A király három festékréteg után igen csúnyákat gondolt és alkalomadtán mormogott is. Mérhetetlenül nagy szerencse volt egyébként, hogy egyikünk sem tartózkodott éppen a konyhában, mert annak roppant kicsisége miatt kotyogósunk röppályája szintén kicsinek bizonyult, emiatt ámulatba ejtően el is deformálódott. Ez viszont meglehetősen ijesztő látvány volt utólag, a többibe bele se gondoljunk. Ezután vettünk még egy kotyogóst, gyorssegélynek, utána én vettem karácsonyra egy divatbajött kapszulásat, aminél nagyobb pazarlást el sem tudok képzelni. Félreértés ne essék, olyan finom kávét készít, hogy élmény inni, de minden egyéb szempontból felesleges rongyrázás, mi már csak utazó kávéfőzőnek használjuk, visszük magunkkal, akárhova megyünk, arra ideális. És ezután vettük meg a mi kis masinánkat, használtan, egy ezzel foglalkozó cégtől, akik mittudoménhonnan behozott és felújított kávégépeket árusítanak. Kifogástalanul működik, jóval olcsóbban jutottunk hozzá, mint az új társai valamelyikéhez juthattunk volna, és gyakran úgy vagyunk vele a királlyal, hogy ahol éppen eszünk, vagy vagyunk, nem kérünk kávét, hanem azt várjuk, hogy hazaérhessünk, és otthon ihassunk a saját gépünkből. Álom, hogy reggel csak egy gombnyomás és folyik a nedű. Hogy is felejthettem ki tegnap a listából???

b0ba65a8ea601263c8ab91bc195c9efa
Kanako Kuno

 

tudom, hogy nem marad így örökké

ma megkaptam a linket, amin Nagylány és az osztálya minden tagjának a tablófotói láthatóak. kettő-kettő minden gyerekről. ebből lehet választani, hogy a kedves szülők melyikből mennyit óhajtanak rendelni.

én most láttam a képeket először, a gyerekek maguk intézték. ha jól tudom, négy-öt kép közül, ott, a helyszínen választották ki ezt a kettőt fejenként, amit a fényképész azután némi fotosop segítségével fazonra igazított.

szóval most láttam először.

és elámultam.

mert Nagylány elképesztően ragyogó.

és ami nekem a legjobban tetszik: megmaradt Nagylánynak. semmi cicoma, semmi smink, egészen egyszerűen Nagylány.

szeplős, intelligens, elhúzott mosolyú, tiszta tekintetű, magával ragadóan csodálatos.

semmi művi nincs benne. na jó, két dolog mégis. valaki szólt neki, hogy húzza ki magát, ennek köszönhetően jane austen bármelyik regényének hősnője lehetne egy borostyánnal benőtt kőpadon, szóval az előnyére vált. a másik meg, hogy a haja végét a fotós előre tette, ami teljesen természetellenes, de hát ez végül is egy tablókép, milyen legyen, ha nem természetellenes. és ha már itt tartunk, tulajdonképpen három művi dolog van rajta, mert olyan rózsaszín lett Nagylány szája, mint semmi a természetben magától…

Alig bírtam abbahagyni a vigyorgást, aztán mentem, és megmutattam Nagyfiúnak a képet. Ő volt csak itthon, meg Legkisebb, szóval a két fiútestvér. Direkt figyeltem Nagyfiú arcát, hogyan reagál. Azt hitte, azért kopogok be megint – immáron másodjára fél órán belül – a fürdőszobába, hogy rászóljak, kezdjen már el végre fürdeni az edzés után, emiatt az ábrázata úgy alakult, hogy az ellenségesen összehúzott szemöldökből először semlegesbe váltott át, majd mikor látta, hogy mutatni akarok neki valamit, már szinte megenyhült, aztán meglátta Nagylány képét, és egyszeriben felragyogott az arca egy De jó! kíséretében. volt benne büszkeség meg elismerés is.

aztán mentem Legkisebbhez. ő épp X-Boxozott. szintén jó kezdés… Nézd csak! – mondtam, mire fél szemmel rám figyelt, ezt kihasználva az orra alá dugtam a telefonomat és megmutattam neki Nagylányt. Azta! – suttogta csodálattal vegyes ámulattal Legkisebb, és ami a legmegnyugtatóbb volt, nem fordult vissza azonnal a játékhoz, hanem hosszú percekig nézegettük felváltva Nagylány két képét.

és igen, tudom, nem marad így örökké és nincs is mindig így, de ez most olyan jólesett. az az őszinte, felvállalható, nem ciki szeretet és csodálat az arcukon és a szívükben.

ballagás előtti utolsó szülői értekezlet

és mint ilyen, vélelmeztem, hogy kivételesen komolyan kell venni, ezért teljes valómmal és jegyzetfüzettel meg tollal felszerelkezve vettem részt rajta. azonban ezen elszántságommal noha nem voltam éppen egyedül, nem döntöttünk látogatottsági rekordot sem, sőt. nem is értettem ezt a közönyt. hát nekünk itt fontos dolgokat kellene megbeszélnünk! végül is a gyerekeink ballagnak!

a szokásos felesleges töltelék dolgok mellett elhangzottak ugyan valóban fontos dolgok is, azonban utóbbiak százalékos aránya sajnos eltörpült az előbbiekhez képest.

a bő negyven perces happening egyik említésreméltó mozzanata kétségkívül az volt, amikor az osztályfőnök megkért bennünket, hogy minimális mennyiségű csokrot kapjanak az osztályteremben és a ballagáson a gyerekek, a nagyját pedig otthon adjuk át. egyik szülőtársam azzal az ötlettel rukkolt elő, hogy egyáltalán ne kapjanak virágot, csupán jelképesen egy-egy szálat, és a csokrokra fordítandó összeget mindenki ajánlja fel egy általa vagy a gyerek által kiválasztott alapítványnak. erre több szülő felhorkant, hogy hát pont a virágokról szól a ballagás, és ezen felül mindenki oda adományoz, ahova akar, de a gyerekeknek fontos, hogy virágot kapjanak, és akkor bennem megmozdult valami, ami afelé terelt, hogy újonnan megszerzett konfliktuskezelési ismereteimet rögvest kipróbáljam a gyakorlatban, és a két kialakult ellentétes véleményt mindenféle skillekkel közelítsem egymáshoz, de mivel erre nem volt idő, pedig izgalmas lett volna levezényelni, kicsit beleképzeltem magam a szituácóba, ahogy némely rokonomnak magyarázom, hogy ne hozzanak virágot, másiknak meg azt, hogy egyáltalán mit jelent az a fogalom, hogy adomány, hogy aztán majd mindegyik figyelmen kívül hagyja azt, amit kérek tőle, és egymást túllicitálva nagyobbnál nagyobb csokrokkal állítsanak be az iskolába. majd pont az hiányzik, hogy hozzánk, a lakásba jöjjenek mindannyian. no way. garantált az atomrobbanás. szuper, ha valamely nagycsalád ezt meg tudja oldani, de mi inkább gálánsan egy étterembe invitáljuk őket. reményeim szerint ott mindenki moderálni fogja saját magát, ha nem, majd segítek neki, persze. reméljük, arra nem kell, hogy sor kerüljön, hogy a király segítsen neki.

miután mindenki túltette magát a virág kérdésen, az osztályfőnök újabb koloncot dobott közénk:

of: sajnos idén nem lesz lufi eregetés…

szülők: hogyhogy? miért?

of: hát, öko iskola vagyunk, és emiatt nem engedélyezik már a lufikat. nem bomlanak le. tudom, hogy a gyerekek nagyon szerették, de sajnos nem lehet.

szülők: de hát mindig az volt a legjobb dolog!

of: hát, lehetnek helyette galambok.

én: galambok…?

of: igen, azokat engedik el.

én: galambok… igazi galambok?

of: igen, hozza egy bácsi őket ketrecben és …

én: hát, az tényleg nagyon öko…

 

nem tudom, ha én tanár lennék, hogyan csinálnám a szülői értekezleteket. lehet, hogy ezt nem is lehet jól csinálni. szerintem a tanárok is utálják. hogy én igen, az biztos.