a koronavírus okozta jó dolgokról

nyugi, nem jövök itt a békés karanténozgatással, még mindig beleremeg a szemhéjam, ha ilyesmit hallok, de azért minimum kettő jó dolgot is fel tudok sorolni, amit ennek a hülye pandémiának köszönhetünk.

  1. egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt egy évben hány órát töltöttem orvosi rendelőkben. érdekes módon ugyanis kiderült, hogy a gyereknátha diagnosztizálásának nem kizárólagos módja az, hogy órákat várakozunk amúgy totál beteg gyerekek és szülők között, hát lehet telefonon is diagnosztizálni. sőt, receptért, igazolásért sem kell befáradni félórákat várakozni, hanem fellövik a felhőbe, ami irtó viccesen hangzik az én hetvenvalahány éves háziorvosom szájából például, ám nagyban megkönnyíti az ember mindennapjait.
  2. a második dolog, hogy olyan színházi előadásokat is meg tudunk nézni, amikre egyébként nem lenne lehetőségünk, tekintve, hogy útiköltség, utazás ideje, ilyesmi. most meg csak megveszed online a jegyet, és az otthonod kényelmében megnézheted az előadást úgy, hogy a melletted lévő néző nem szakadt farmerben van és nem eszik rágót csörgős zacskóból, valamint nem köhögi végig az egészet. hát nem fantasztikus??? Nagylány karácsonyra ezt kapta, és őszintén szólva még én, aki kiválasztottam ezt az előadást, sem voltam benne biztos, hogy érdekes lesz két órán keresztül verseket hallgatni, de el kell mondanom, hogy olyan katartikus élmény volt még az ágyon kuporogva laptopról is, hogy azon nyomban szerettünk volna a második részre is befizetni. óriási élmény, én mondom! aztán itt vannak a Centrál Színházas darabok, a Jó emberek zseniális, azt már láttuk a királlyal 3D-ben élőben, szép ruhában, és szeretném megnézni a Delilát is, illetve most forgatták a Sok hűhó semmiért-et is, na, arra is befizetek. ugye, milyen menő?

sok mindent

elmond szerintem a kerthez, növényekhez, kertészkedéshez való viszonyomról* az a tény, hogy tegnap tettem közzé életem első (!!!) facebook posztját**, aminek a tárgya az volt, hogy ha valakinek van otthon elfekvő, régi, már nem szükséges agyag virágcserepe, és szívesen megszabadulna tőle, szóljon. hát. így. fusson, ki merre lát! kert, jövök!

*a dolgon nem sokat javít, hogy az ember barátai/jóakarói folyton mindenféle növényekről küldözgetnek információkat és képeket

**magánemberként, mint mesemondó, mert egyébiránt éveket töltöttem már hiábavaló facebookozással

Új év

A király Legkisebbel játszik.

Király: Hogyan folytatódik az alábbi közmondás? Madarat tolláról, embert …

Legkisebb: Ööö … szőréről?


Mindeddig azon a véleményen voltam, hogy a tömegközlekedés* olyas valami, ami másokkal történik. Aztán most elköltöztünk, ugye, ide, a kis albérletbe, ami távolabb van mindentől, no meg a tél is megérkezett, és a biciklimet sem tudom melegben tárolni, legutóbb percekig kapargattam az ülésemről a jeget, miközben belül zokogtam, szóval úgy találtuk rentábilisnek a naponkénti közlekedést, hogy veszünk bérletet. Hát, el kell, hogy mondjam, iszonyatosan kényelmes megoldás. Innen, ahol most lakunk, szinte tíz perc alatt eljutok bárhova, ahol csak dolgom van, és bár nem annyira egészséges megoldás, mint a jó levegőn kerékpározás, azért én most nagyon hálás vagyok érte, arról nem is beszélve, hogy nem csapzottan és lihegve érek oda az óráimra. Mindazonáltal meglehetős kultúrsokként ér, hogy milyen fura emberek vannak. Nagyon furák. Például volt valamelyik nap egy zavarodott fiatalember, már a megállóban láttam rajta, ahogyan rám nézett, aztán meg nagyon hangosan felnevetett, amikor a troli sofőrje megleckéztetésként majdnem elgázolt egy fülhallgatós, piroson átgyalogló srácot, és mindezek után annál az ajtónál szállt le, ahol én ültem, és a kezét megfélemlítően az oszlophoz csapta, miközben vicsorított rám, megállt bennem az ütő is, és rögtön arra gondoltam, hogy jól van, nincs semmi gond, láthatóan baja van, nem személyes a dolog, de mi van, ha az én helyemen mondjuk a lányom ül egyedül vagy mondjuk Legkisebb. Mert akkor ez az egész már nem annyira tolerálható szerintem. Tényleg nagyon nagyon fura emberek vannak. (És mind tömegközlekedéssel utaznak.)

* hát már a nevében is benne van: tömeg!!!! Ott emberek vannak!

ennyit erről

Hát, képzeljétek, a napokban csak megírtam a tavalyi évet összegző posztot, ámde nem élesítettem, hagytam pihenni a piszkozatok között. Vissza-visszagondoltam rá, hogy közzétegyem-e, avagy sem, de annyira cenzúrázom magam, hogy úgy döntöttem, inkább marad(ok) magamnak. Sokkal könnyebben ír az ember, ha nem ismeri az olvasóközönségét, vagy éppen nem érdekli, kiben hogyan csapódik le az, amit ő megélt. Hülyeség, tudom. Ne törődjek ilyesmivel, tudom. Írjak, ezt is tudom.

A jelennek és a jövőnek is ír az ember. A jelennek, mert ha megfogalmazod, ami benned zajlik, már minden élesebbé válik, a jövőnek meg azért, mert olyan jó visszaolvasni, az ember csak csodálkozik, nahát, tényleg, ez is történt.

Egy gyenge pillanatomban (úgy két perccel ezelőtt) arra gondoltam, csak elolvasom azt a piszkozatot, és ha úgy érzem, közzé is teszem.

Erre mit látok? Vagyis mit NEM látok? Hát a posztot.

Így visszagondolva már emlékszem, hogy a wordpress magyarázott valamit rózsaszín háttérben fehér betűkkel, de én tutira vagy négyszer megnyomtam a Save draft gombot, úgyhogy egészen egyszerűen fogalmam sincs, hova tűnt a havonkénti (!!!) eseményeket rögzítő bejegyzés. Kár. Már csak magam miatt is. Meg nem kár, mert jó volt összeszedni ugyan a dolgokat, jó volt élesíteni, egyben látni, most azonban mégis szükség lett arra, hogy fegyelmezetten és röviden összefoglaljam.

2020 jó év volt. Nekünk maga a csoda.

2020 nagyon nehéz év volt.

Volt egy pont úgy június-július eleje tájékán, már nem emlékszem pontosan, amikor le kellett ülnöm egy csendes egy órára, hogy ne zakkanjak meg összegezzem, mi is zajlik körülöttünk. Pontról pontra leírtam a stresszforrásokat, elég menő gondolattérképet készítettem színes ceruzákkal (!!!), aztán nyugtáztam, hogy nem pusztán az a csoda, hogy még nem kattantunk be, hanem leginkább az, hogy minimális feszültség alakult ki csupán ötünk között. Mindennek ellenére.

Mert stresszforrás akadt bőven.

Építkeztünk. Vagyis még mindig építkezünk. A kívánságom, hogy a mi építkezésünk olyan legyen, hogy ne kelljen nyugtatókon élni és maradjon meg a józan eszünk, felettébb teljesült. Idáig legalábbis, de szerintem ez már kitart a végéig.

Eladtuk a lakásunkat. 17 évet éltünk ott a királlyal, a gyerekek meg az összes eddigi évüket, és minden hibája ellenére nagyon-nagyon szerettük. Most, karácsonykor olyan honvágyam volt, hogy majdnem beleszakadtam.

Költöztünk. Nem tudom, mikor leszek képes az albérletről indulatok nélkül beszélni. Majd.

Hülye vírus. Fogalmam sincs, hogy túlestünk-e már rajta, mindannyian voltunk náthásak, de semmi komoly.

Távoktatás. Na, igen. Annyit szívott ki belőlem, hogy még mindig azt nyögöm. És mégis, valamennyire jó volt.

Intim szféra hiánya. Nekem ez nagyon fontos. Lételemem az egyedüllét és a csend. Végig előttem lebeg a cél, azért bírom még mindig. Már nem kell sokat kibírni, és lesz otthonunk.

Nem ide tartozik, de februárban hoztunk egy döntést, ami számunkra (rövid távon) erőteljesen negatív eredményekkel járt, tényleg nem szeretném ezt bővebben elemezni, de ezzel az évvel kapcsolatban mindenképpen meg kell említenem, így teljes az egész. Arról nem is beszélve, hogy ebbe is majdnem beleszakadtam. A férjemmel a mottónk az, hogy minden hosszútávon dől el. Ez tartott meg.

És mégis, 2020 jó év volt. Csoda. Nem tudok mosoly nélkül gondolni rá, itt van bennem az a gömbölyű öröm, itt van bennem az a hatalmas boldogság!

A hála.

Nagyon nehéz jó dolgokról, az örömünkről beszélni. Én most nem is tudok.

Tudjátok, mindig elmondom, én mindent Istennek köszönök. Nem egy szobornak, nem egy eszmének, nem valami ködös, szakállas rémképnek, hanem az élő Istennek. A világ teremtő Urának.

Idén olyan olvasmányaim voltak, amik nagyon megerősítettek ebben a hálaadásban. Ha megnézem, honnan hova jutottam. Nem jutok szóhoz, csak hangosan nevetve adok hálát. Hogy a lelkem egyben van, hogy tudok szeretni, hogy tudok szeretetet elfogadni, hogy itt van ez a három tökéletesen tökéletlen gyerek. Hogy egy ilyen férjem van. Döbbenet az egész.

Ha nincs Isten, én már valahol egészen máshol lennék.

2020 csoda év volt.

Az igevers, ami a legtöbbször zengett bennem, ez volt: “Minden olyan, hogy mindenkit [érhet]…” Prédikátor könyve 9,4

Hát így.

Kívánom, hogy legyen jól dolgotok ebben az új évben!

Így 9 hónap után be kell, hogy valljam,

nagyon hiányzik a kád… Minden porcicám porcikám a téli szünet után ásítozik áhítozik. Nem bánnék egy jó erős masszírozást sem, a nyakamnak, vállamnak, hátamnak égetően szüksége lenne rá, de én úgy vagyok vele, hogy kozmetikushoz sem megyek, ilyen vagyok, ha nem is félős, de mégis. Így aztán én teljes pompában bajusszal várom a karácsonyt, még jó, hogy mindenhova maszk kell, a családom meg úgy szeret, hogy fel sem tűnik nekik, csak engem zavar.

Szóval nagyon jól fog esni a pihenés. Már csak az, hogy egy nap nem kell ötvenhat helyre rohangászni. Jó lesz a nyugalom. Reményeim szerint bőven jut idő majd olvasásra meg a gyerekekkel való játszásra. Persze munka is lesz, de ez jó munka, fészeképítő, otthonszépítő munka, ami mindig nagyon jó.

Recept legyen? Ti hogy vagytok?*

*ezen utólag gondolkoztam, hogy kicsit olyan ez a kérdés, mint amikor egy receptblog írója csak egy képet tesz fel, és aztán megkérdezi a kedves közönségétől, hogy recept legyen? Hát mégis, mire gondol? Hogy majd azt írják, inkább ne? Értem én, hogy marketing, de annyira béna, nem? Azért csak megkérdeztem én is, de őszintén.

bah

még hogy majd írok kalendáriumot… na persze.

Minden nap ingerem van rá, hogy összegezzem az idei évet. Viszont ha van valami, amit 2020 megtanított, az az, hogy egyik napról a másikra megváltozhatnak a dolgok. Sőt, akár egyik percről a másikra is. Úgyhogy ellenállok a késztetésnek, hogy véleményt mondjak és mérleget vonjak. Még. Majd január elején. Addigra már mögénk kerül ez az év.

Viszont valahányszor közel férkőzik hozzám a gondolat, hogy írjak, mindannyiszor az összegzés felé visznek a mondatok. Úgyhogy mindig kitörlöm az éppen aktuális piszkozatot. Így meg elég nehéz blogot írni. Hogy az ember önmaga legnagyobb cenzúrája.

Cserébe elmondom, hogy lett nekem két üvegnyi fényem. A füzérünk ugyanis csütörtököt mondott (pedig ráadásul péntek volt…), úgyhogy amikor – minden józan belátásom és emberundorom ellenére – Télapó minőségemben az aktuális téli pizsamákat vadásztam , került a kosaramba két új fényfüzér is. Aztán már csak itthon az albérletben láttam, hogy remek, mesemondó, ügyes kislány vagy, hát hova fogod felakasztani a több méternyi fényt? Mert az hagyján, hogy idén először nem lesz fánk*, de hogy fény sem, az teljesen kizárt. Így aztán előkerítettem két szép nagy üveget, és beletuszkoltam a füzéreket – természetesen egyesével, mégsem vagyok állat. Így most van két üvegnyi fényem, amit ha akarok, oda viszek magammal, ahova akarom ahol konnektor van. És jó ez így.

Most is világítanak nekem, ebben a szűk egy órában, amit ajándéknak tekintek, aztán megyek ki tovább a szélbe. Ahogy itt ülök kisruhában, harisnyában, kávét iszogatva a fejedelmi tízóraim után, roppant távolinak tűnik, ahogyan harcos amazonként tegnap kalapáccsal vertem szét némi köbméter törmeléket. Persze a kezeim és az izmaim árulkodnak a dologról, gyanítom, még pár napig emlékeztetni is fognak. De olyan jó a sajáton dolgozni! Még Nagylány is beszállt a buliba, no meg persze Nagyfiú is, de ő folyton benne van, ki sem száll, az apja jobb keze. Meg néha a bal is. Ez utóbbit meghagyjuk mementónak, hogy látszódjon, igenis, dolgozott a házon, ott a nyoma. Büszkeségből.

Amilyen iramban pedig telnek a napok, hipp-hopp, tavasz is lesz gyorsan. És a tavasz jó. Azért nem bánom, hogy két hét múlva két hét szünet jön, idegőrlő volt ez a (tan)év. Ja, hát azt még nem is meséltem, hogy voltam tesztelésen, mint hitoktató pedagógus, és hát egészen vicces volt, ahogy a pattanásos kamaszképű orvostanhallgató szkafanderben nagyon kedvesen és türelmesen magyarázott nekem, aztán meg megfogta a fejem hátulról, mert látta, hogy irritál, ahogyan az agyamban forgatja azt a kis pálcikát. Abszolút nem vagyok tisztában az orr anatómiájával, de nagy hiba arra gondolni, hogy minden csupán annyi, amennyi látszik belőle. Nem tudtam, hogy még a homlokom mögött is az orrlyukam van. Pár nap elteltével már egészen megbarátkoztam a gondolattal, hogy hetente végigmegyek ezen a procedúrán, úgyhogy nem kis sértődöttséget okozott, amikor bejelentették, hogy ennyi volt, a tanárok két tesztet kapnak. Persze azon is vitatkozhatunk, hogy ennek egyáltalán volt-e értelme, és hogy a gyorsteszt elég megbízható-e, de hát már emlegetni is felesleges, elmúlt.

* Nem vagyok egy karácsony fan, úgy értem, nálunk nincs felcicomázva soha a lakás, persze van némi dísz, de nem nyernék a Lakáskultúra pályázatán, az már biztos, mégis fura lesz, hogy idén először kimarad a fa. Ugyanis ha bejönne, akkor valamelyikünknek kellene lent az udvaron a kocsiban élnie, esetleg sátorban. Mert hogy ide már semmi nem fér be. Fura lesz még az is, hogy a szokásos karácsonyi fotónkat nem a régi kandallónk előtt, a hangulatos téglafalnál lőjük majd el… Gondolkodtam azon, hogy fotózzunk itt, az albérletben, bármennyire is a hideg futkos a hátamon tőle, elvégre ez is az életünk része volt, egy éven keresztül, meg arra is, hogy inkább fotózzunk a háznál, a kiültetett fenyőnél, mert az mégis emelkedettebb hangvételű dolog. Úgyhogy szerintem fotózunk majd mindkét helyen.

szezON

Hát, legyen, eddig ellenálltam, de idén még én is alátámasztom, hogy szükségünk van valami kirobbanó örömre a karácsonyra. Viszont még jelen körülmények között sem vagyok hajlandó mázas, szirupos, mű izékkel terhelni a már amúgy is terhelt lelkem. Úgyhogy meglehetősen örültem kedvenc írjeim új dalának.

Némiképp hátrány, hogy a kedves izzósorunk felmondta a szolgálatot, csak pár napig örvendeztetett meg bennünket, valamint olyan kicsi ez a lakás, hogy egy fenyő semmiképp sem fér be, jelenleg szobafenyő után kutatok, de még az is necces, szerintem valamiféle asztaldísznél fogunk megállapodni, aztán majd pakolgatjuk ide-oda, ahol éppen hely van.

És igyekszem jönni majd napi kalendáriummal. Ez nem ígéret, nem kell félnetek. Csak igyekezet.