kultúrposzt

Hú, ezeket még több hete olvastam, de a vizsgaidőszak megint annyira igénybe vesz, hogy el is felejtettem közzétenni.

Jules Verne: A tizenöt éves kapitány

Első könyvem Verne-től… A gyerekkönyvtár polcán akadt meg rajta a szemem, és azt mondtam magamnak, miért is ne jönne haza velem ez a kis könyv. Az első rész nagyon tetszett, élveztem az író stílusát, hogy mindent megmagyaráz, a jó karaktereket, a második rész viszont kiakasztott. Nyilván nem habos torta a rabszolgakereskedelem, és bizony az emberek többsége meghal a hosszú menetelés során, de erre nem voltam felkészülve. A rémesen borzalmas helyesírási hibáktól eltekintve (pl. kun-yhó, ez beleégett a retinámba, alig bírtam utána elaludni) összességében tetszett.

Matt Haig: A fiú, akit Karácsonynak hívnak,

A lány, aki megmenti a karácsonyt

Karácsony apó és a csokitojás

Így utólag már látom, hogy hibát követtem el azzal, hogy gyors egymásutánban olvastam el a három kötetet. (Idén megjelent a negyedik is, ahhoz még nem jutottam hozzá.) Az első rész úgy indult, hogy nagyon tetszett. Ha őszinte szeretnék lenni, be kell vallanom, hogy olvasás közben elképzeltem, hogy egy sereg gyereknek olvasom fel a történetet (ez ilyen megmagyarázhatatlan konstans vágyam, ez a felolvasósdi…), már azon gondolkodtam, hogyan intézhetném el Legkisebb tanárával a dolgot, hogy a téli szünetig bejárok felolvasni, de aztán olyan dolgok történtek az események láncolatában, hogy lemondtam erről az ábrándomról. Na, mindegy. Cuki kis Keserédes karácsonyi történet tragédiákkal, koboldokkal, trollokkal és legfőképpen a karácsony misztériumával. A második rész ugyanezen a keserédes vonalon játszódik, és valószínűleg jegelnem kellett volna a témát ezután a könyv után és várni a harmadik résszel, de nem tettem, hanem elolvastam, és szerintem az már nem volt annyira jó. Ellenben kedvencem, Igazmondó Glimpi szerencsére kissé nagyobb szerephez jutott ebben a részben. Apropó, róla szól a nem rég megjelent negyedik rész, ráadásul Szabó T. Anna fordításában, úgyhogy azt mindenképp el szeretném olvasni.

Meg kell még jegyeznem, hogy az illusztrációk, amiket Chris Mould készített a könyvekhez, egészen fantasztikusak! Meglehetősen nyomasztó és hátborzongató rajzokat szokott készíteni egyébként, de a karácsonyos könyvekben minden ok.

Liane Moriarty: Add vissza az életem!

Valami oknál fogva Moriarty könyvei bejönnek nekem. Nem tudnám megmagyarázni, miért. Már a Kilenc idegen is nagyon tetszett, és örülök, hogy az írónő nem egy brutális pszicothriller automata, hanem bár végig tartja a feszültséget, soha sem kegyetlen az olvasóval. A könyv magyar címe csapnivaló, egészen félrevezető az eredetihez képest (What Alice Forgot). Egy nőnek egyik pillanatról a másikra kiesik élete elmúlt tíz éve. Na jó, ehhez az is kellett, hogy egy óriásit zakózzon a stepaerobic órán, de a lényeg, hogy huss, az utóbbi tíz és volt, nincs. Eleinte rémesen bosszantott, hogy ide-oda ugrál a szereplők között, de még az idősíkokban is, de végül megszoktam, és vártam is, hogy egy-egy történetet több szempontból lássak. Különös, hogy minden szempont női, a férjet csak párbeszédekben hallhatjuk.

Kate Morton: Az elfeledett kert

Ok, engem Morton megvett. Egyetlen negatívuma, hogy mániája különböző idősíkokat és főszereplőket használnia fejezetenként, ettől néha megtörik a sztori vonala, és többször bántam, hogy nem egy bizonyos szálat folytat tovább, sőt, volt, hogy abszolút nem tudtam követni, hogy ki kicsoda és mikor. Viszont ez a történet nekem nagyon tetszett. Megint csak oda lyukadok ki, hogy mennyire fontos ismerni a határainkat és tudni kell nemet mondani.

Kate Morton: Felszáll a köd

Na, ennek most nem lett jó vége. Nem is dühös lettem tőle, hanem inkább csak szóhoz se jutottam. Ó, mennyire saját magunk alatt vágjuk a fát mi, emberek. Tanuljunk már meg kommunikálni, a határainkat védeni, őszinték lenni! Abból, amit kihozott belőlem ez a könyv, ismét megállapítottam, hogy Kate Morton nekem való írónő.

Kate Morton: Távoli órák

Hát, bizony, jönnek a könyvei szépen sorban. Ez most borzasztó nehezen indult, még a 144. oldalon is azon gondolkodtam, hogy mi a túró van, nem ezt szoktam meg, és a stílus meg a szerkesztés is kicsit más volt, mint az előzőek, még utána is néztem, hogy nincs-e véletlenül kettő Kate Morton, de nem, ez ugyanaz az írónő, csak szerintem itt még csak kereste a stílusát. Aztán persze hogy beindult, és jó lett, nagyon jó.

Nem tudom, mi tetszik nekem ebben az írónőben, fogalmam sincs, hogy mivel fogott meg, de ha valaki biztonságos és hosszú könyvre vágyik a téli estéken, hát, rajta! Ha Nagylány nem a krimiket szeretné, még neki is ajánlanám. De hát ő újabban a Messenger című nagyeposzt olvassa a tanulás mellett, szóval erről ennyi.

Márk evangéliuma

Márk Jézust egy dinamikus, erőteljes emberként mutatja be. Nagyon sokszor fordulnak elő a szövegben az azonnal és hirtelen szavak, gyorsan követik egymást a napok, a csodák. Nagyon jólesett olvasni, az evangéliumok tele vannak szupersággal, kiragadnak a hétköznapokból és színt visznek az ember életébe. Nagyon könnyen olvasható mind a négy, ezért szívesen ajánlom azoknak, akik szeretnék olvasni a Bibliát, de nem tudják, hogyan kezdjenek neki.

Zsoltárok könyve 1-70

Még nem végeztem az egész könyvvel, de az előző utolsó mondat miatt ideteszem ezt is. Merthogy az evangéliumok mellett ez a másik könyv, ami nagyon könnyen olvasható. Minden egyes zsoltár tulajdonképpen egy-egy ima, megtanít imádkozni. A legjobban azt szeretem benne, hogy híján van a képmutatásnak, teljesen őszinte. Vannak zsoltárok olyan élethelyzetekre, amikor az egész világ arcul csap, olyanra, amikor a legjobb barátod csap arcul, olyanra, amikor minden szuper, stb. Nagyon nagyon szeretem, többször kéne olvasnom, de hát így is alig jutok a végére.

Az utóbbi napok tanulságai

Öreg vagyok ahhoz, hogy Télapó legyek. Hamarabb elalszok, mint a gyerekek. Vagy legalábbis mint Nagylány. Ennek persze nem lenne jelentősége, ha előre becsomagolhatnám, amiért a nagyszakállú aratja le azt a bizonyos dicsőséget helyettem, de nem tudom, és ennek is én vagyok az oka. Pár éve ugyanis úgy gondoltam, hogy a horgolás jó hobbi lesz nekem. Ennek megfelelően felélesztettem évek pora alól ez irányú képességeimet, majd mivel késő őszre járt az idő, konkrétan december ötödikéjének késő estéje volt, horgoltam egy-egy piros-fehér csíkos zsákocskát a kölyköknek. Na, ezt nem kellett volna. És azóta is annyira cukik, hogy ezt a kis zsákot teszik ki a bakancsuk mellé. Szóval nem tudok előre csomagolni, hanem a kis horgolt zsákokat kell megtöltenem. Persze, mondhatnánk, hogy ezt a király is meg tudná csinálni, sokkal kevesebb erőfeszítéssel, mint én, egyrészről úgy még autentikusabb is lenne a dolog, hiszen ő járkál tetőkön, nem én, másrészről meg sokkal tovább képes fenn maradni, mint én. De hát akkor hogyan kerülne a király cipőjébe az, aminek bele kell, hogy kerüljön. Egyszer kénytelen voltam hajnalban felébreszteni magam, mert nem bírtam kivárni, hogy este végre lefeküdjön.

Aztán még abból is gondolom, hogy öregszem, hogy egyre inkább a kényelmet keresem.

És egyre kevésbé bírom a fázást.

Meg egyre gyakrabban azon kapom magam, hogy kéne nekem egy kutya.

Még akkor is, ha ez a legutolsó pont az összes előzőnek ellentmond. Nincs az a kutya ugyanis, aki miatt felkeljek hajnalban. Merthogy öreg vagyok.

Nem sajnálatos dolog ez egyébként, nem vagyok szomorú miatta, vagy ilyesmi, mert nincs időm hozzá, hogy az legyek, de be kell látnom, hogy már nem vagyok húsz éves. A király erre azt mondaná, hogy “Mozogni kell!”, és lássuk be, igaza is van, de az a helyzet, hogy én már ahhoz is … igen, jól mondjátok, öreg vagyok. 😀

4e5435b661a2964b3eca80e9dca8cb33
Vivian Mineker

“A mi családunkban nem szokás egymás kezét szorongatni, különben odanyúltam volna anyám kezéért.”*

“Ne felejtsétek! Mindig az önbecsüléssel dolgozunk. Na jó, szinte mindig. Szívem szerint átírnám a Maslow piramist is.”**

Mennyi útravaló! Az ember alig tud eligazodni. Az emberek általában, többnyire nem azt kommunikálják, amit gondolnak és éreznek. Nem tudom, mitől tartanak. Vagyis de, tudom. Egymástól és leggyakrabban önmaguktól.

Mindenesetre december negyedike van, és ma jött el az ünnepélyes pillanat, mikor a hidegtől piros combokkal idén először begyújtottam a kandallóba. Szimpla hétköznap, délután, munka után. Alig pár órára. Mégis megérte.

Valahogy minden jobb lenne, ha minden otthonban lenne tűz.

Az ember megbűvölve bámulja, hosszú percekig. Átjár a fenséges meleg. A remény. És még mindig csak bámulom. És melegítem magam. Elölről egy kicsit, aztán hátulról, hogy már szinte fáj, úgy éget. Piroslik az arcom, a tűz áthelyezte magát az egész lakásba, belém, a gyerekekbe, és a tetőről végre valahára alászálló Télapóba királyba.

3c07037da2cb0894e8289bc0d7e7b15a
Én itt találtam, de nem ez az eredeti forrás.

“János*** így felelt mindnyájuknak: – Én vízben merítelek alá titeket, de eljön, aki**** erősebb nálam, akinek még saruja szíját sem vagyok méltó kifűzni: ő Szent Szellemben és tűzben merít majd alá titeket!”

Lukács evangéliuma 3,16

 

 

*Kate Morton: Távoli órák

**tanárom a záróvizsgára felkészítő órán

***Keresztelő János

****Jézus Krisztus

Egy, kettő

Minden másra ott a … kókuszos zöld tea. De tényleg!

Kissé eltájoltam magam, nem gondoltam, hogy a szakdolgozat védésem és az utolsó, záróvizsgára felkészítő gyakorlatom teljesen beszűkíti a figyelmem és idegállapotba hoz. Mert hogy december közepén jön az utolsó vizsga. A legutolsó. És bár hangyányi ideig átfutott rajtam, hogy ezután mit is kéne tanulni, sőt, a király is biztatott, azért tényleg péklapáttal kéne engem fejbe kólintani, hát öreg vagyok én már ennyi stresszhez. Úgy izgulok, hogy semmi másra nem tudok gondolni, ezért aztán el is felejtettem, hogy december.

Egyébiránt észlelem, persze, hogy karácsonyi vásár, advent, gyertyák, kürtőskalács, hogyne érzékelném, megy a világ, mit megy, rohan, fejvesztve.

Ebbe most (sem) fogok beleszállni, ebbe a repülőbe nem.

Az iskolai ezmegazból szerencsére a záróvizsgámra hivatkozva teljes joggal maradhatok ki, hát kinek van idegrendszere ilyenkor barkácsolni, ragasztgatni a többi anyukával. Blöá. (Bocs, megértem, ha valakinek ehhez van kedve.)

Viszont itt van Damoklész kardjaként ez a záróvizsga, hát borsónyi a gyomrom, komolyan.

Szóval egyelőre asszem, ennyi.

Jézusról majd egy másik posztban.

cefad02d0cfbddf578d9649815aa09f5
Forrás

közelg

a december

Tavaly eléggé magasra állítottam magammal szemben a mércét, mikor másoktól kedvet kapva mindennapi bejegyzésekre ragadtattam magam. Azt gondolom, ez most nem fog menni. Legalábbis nem várom el magamtól. Valahogy, valamiért, fogalmam sincs, miért, mostanában nem írok. Néha, ritka pillanatokban végigsuhan a képzeletemen, hogy na, ezt megírhatnám, de alapvetően, ha el is jutok odáig, hogy megnyitom itt az üres oldalt, bejegyzés mégsem születik belőle. A gyerekekről már annyit sem írhatok, mint eddig, nem lenne fair, hát, ha még tudnának is konkrétan erről a blogról, kapnék a fejemre, az egyszer biztos. A királyról sem írhatok, mert hát hiszen itt van nekem három 3D-ben, minek vessem papírra. Már a főnök sincs, hogy borzolja a vicces feladatokkal az idegeimet, a tanítványaimról végképp nem írhatok, pedig olyan vicceseket mondanak időnként, hogy a könnyem kicsordul a nevetéstől. Aztán vagyok még én. Ez pedig a legkevésbé izgalmas topik. Tanulok, vizsgázok, dolgozok, élvezem ezt az életet, ami megadatott. Néha érdeklődéssel szemlélem önmagam, hogy mennyit változtam a pár évvel ezelőtthöz képest, hát például vettem ruha ruhát magamnak, szóval nem blúz+szoknya kombó, hanem ruha. Értitek. Roppant fontos téma, tehát most már értitek, miért nincs értelme írni.

Időközben megérkeztek a darvak is, a tél megszépítői, hát mennyire csodás már, ahogy elhúznak a város felett, hogy eltűnjenek a végtelenben a naplementében! Annyira tudom méltányolni, hogy ezt láthatom.

Azért majd csak lesz valahogy. Kitaláltam ám valamit.

 

Ki kicsoda?

Szereplő1: Ugye, nem felejtetted el, hogy ma 5 órára kell menned?

Szereplő2: Jaj, tényleg!

Szereplő1: Ma 5-re!

Szereplő2: Nem már! Nem akarok menni!

Szereplő1: Muszáj!

Szereplő2: De miért??? Úgy utálom, teljesen felesleges!

Szereplő1: De fontos dolgok lesznek és …

Szereplő2: De én nem akarok menni, írják meg levélben. Mindenki használja már a netet, nem? Tiszta hülyeség…

Szereplő1: Szedd össze magad! De ott kell lenni!

Szereplő2: Jól van, jól van, megyek. De akkor is utálom. Fúj!

kultúrposzt

Maria Semple: Hová tűntél, Bernadette?

Már régebben is feltűnt ez a könyv az idióta borítójával, aztán mégsem vettem le a könyvtár polcáról sosem. Most viszont láttam, hogy film készült belőle Cate Blanchett és Kristen Wiig főszereplésével, és Blanchett annyira jó, annyira nem konzum, hogy felkeltette az érdeklődésem. Szóval kivettem a könyvtárból. Az a helyzet, hogy eléggé bírom az aszociális, enyhén aspergeres mesehősöket (lásd Ove és Eleanor Oliphant), az énem egy része velük ujjong, amikor igazoltan nem tartják be a társas érintkezés szabályait, hiszen ők diagnosztizáltak, szóval nekik lehet az, ami nekem nem, de szeretném, hogy lehessen. (Nyilván nem a betegség!) Na, de térjünk vissza a könyvre! Én jót szórakoztam rajta. A legjobb szó rá a képtelenség. Folyton olyasmi történik, ami velem sosem, mert nálam rendszer van és megfelelés, igyekezet és excel táblázatok. Teljes képtelenség az egész! Jólesett. A legbénább viszont az a rengeteg helyesírási hiba volt, ami a könyv felétől halmozottan előfordult. Fúj.

Gilly Macmillan: Kilenc nap

Valahogy a kezembe került, nem szoktam ilyesmit olvasni. Szerencsére inkább volt lélektani krimi, mint véres thriller, szóval végig bírtam olvasni. Rögtön az elején eltűnik egy gyerek. Innentől azt követjük nyomon, hogy az anya, valamint egy másik szálon az ügyben nyomozó rendőr miken mennek keresztül a nyomozás során. Meglehetősen naiv vagyok az ilyesmihez és mindig elfelejtem, hogy az a leggyanúsabb, aki egyáltalán nem gyanús, és a bűnjelek legtöbbször félrevezetőek. A könyv felénél esett le, hogy mi is a címe, és mivel ott már a negyedik vagy ötödik napnál tartottunk, könnyebb volt tovább olvasni, tudván, hogy mindjárt vége a borzalmaknak. A legtöbb kritika a szerzőt a nyomozó nyünnyügése miatt érte a könyv kapcsán, nekem ez fel sem tűnt, szerintem rendben van.

Joanne Harris: Partvidékiek

A Csokoládét anno nagyon nem szerettem. Ez a nagyon laza, hippi-szerű életmód nem kompatibilis az én exceltáblás agyberendezésemmel. Aztán olvastam az írónőtől az Ötnegyed narancsot és az más volt és tetszett. Szóval gondoltam, teszek egy próbát ezzel a könyvvel is. Csak arra nem gondoltam, hogy francia felségterületen játszódik a történet, így aztán eltartott egy darabig, míg a sok különböző név és helységnév láttán pontosan tudtam, mi történik, kivel és hol. Hogy ezért-e, ki tudja, de nagyon nehezen haladtam az elején, iszonyú sokáig tartott, mire beleérkeztem a könyvbe és a történetbe. Család, titkok, kis francia sziget, no meg ellenségeskedés és ármány. Nekem egyolvasós volt.

Elena Ferrante: Nő a sötétben

Még soha nem olvastam az írónőtől, szóval nem tudtam, mire számítsak, de tetszett a borító is, meg a fülszöveg is valamennyire felkeltette az érdeklődésemet. Hú, a szöveg nagyon jó. Szép, igényes, változatos (bár, ami azt illeti, az eloroz szótól azért egy idő után már rosszul voltam…). A téma az anyaság, önmagunk megtalálása. Kendőzetlenül, konvenciókat borogatva. Nem szerettem meg a főhőst, még csak nem is szimpatizáltam vele. Annak ellenére, hogy ha teljesen őszinte szeretnék lenni, és ha visszagondolok azokra az időkre, mikor az első gyerekünk megszületett, meg néhány kegyetlenül, félelmetesen kegyetlenül nehéz napra, valamennyit megértettem belőle. Ha éppenséggel egy női olvasókört vezetnék, ezt a könyvet egészen biztosan tárgyalnánk. Hú, mekkora viták lennének! És én élvezném.

Kate Morton: A tóparti ház

Az első könyvem volt ez az írónőtől, de semmiképpen sem az utolsó. Nehezen pottyantam bele a könyvbe, sokáig küszködés volt olvasni, de akartam, hogy jó legyen, ezért kitartottam. Nagyából a hatvanadik oldalon beindult a dolog, és onnantól már végig is vitt a lendület. Annyit azért elmondanék, hogy egy ponton azt gondoltam, hogy na, ez azért már tényleg túlzás, az írónő ugyanis úgy bonyolította a szálakat, olyan valószínűtlenül romantikusan, idillikusan, hogy olyan a világon nincs. Mindenesetre tetszett, fordulatos volt nagyon, én legalábbis nem mindig tudtam követni, hogy mi is történhetett pontosan és mi lesz a rejtély nyitja.

Paulette Jiles: A kapitány küldetése

Nem igazán találok szavakat erre a könyvre. Gyönyörűen megírt, mellőzi a sallangokat, a terjedelmes, huszonhat jelzőt tartalmazó mondatokat, pontos, összeszedett és jó. Nagyon jó. A kapitány igazán kedvemre való, hozzám hasonlóan tartja magát a szabályokhoz és az adott szavához. Jó ember. Johanna pedig, ez az indiánok közül hazamentett lány pont úgy van megírva, ahogy kell. Semmi túlzás, semmi szemfényvesztés, semmi sallang nincs a könyvben. Talán kicsit kevés is az erőszak, de ez nem volt ellenemre. Soha nem volt nagyapám. De ha a király olyan lesz az unokáinak, mint a kapitány Johannának, ezt meg fogom tudni bocsátani. Asszem, ezt a könyvet meg is veszem. A polcomon a helye.

Virginie Grimaldi: Merci, nagyik!

Megfogott a könyv borítója, és a téma is ígéretesnek tűnt, szóval megvártam, míg elérhető lesz a könyvtárban és előjegyeztem. Egy fiatal pszichológus lány élete nehéz periódusában elszegődik egy idősek otthonába. És ahogyan az ilyenkor a romantikus regényekben lenni szokott, teljesen megváltozik az élete. Noha már a fülszöveg elolvasása után pontosan tudja az ember, mi fog történni, nem volt unalmas olvasni. Tetszett. Viszont az a bizonyos csavar a végén szerintem teljesen szétrombolta a könyvet. Abszolút feleslegesnek látom, szükségtelenül erőltetett volt, és nem értek az íráshoz, de szerintem nem is volt megfelelően előkészítve. Ezt leszámítva tetszett, de emiatt szerintem abszolút egyolvasós olvasmány.

Doc Martin

Ritkán nézek filmeket, de ez a sorozat valahogy beugrott, hogy jólesne, miután megírtam a szakdogámat. Valamikor régen már láttam belőle részeket, és az életkorom előrehaladtával maximálisan tudok azonosulni az aszociális doki főszereplővel. Egyébként is Cornwall-ban játszódik, szóval ez már eleve tíz pont, de a színészek is mind egytől egyik kitűnőek, a prímet azonban természetesen a társas kapcsolatokra és smalltalkra tökéletesen alkalmatlan doki viszi. Kellemes kikapcsolódás őszi estékre, a király is szereti.

Idézet:

„Nagy kihívások előtt az egyik legnagyobb hibánk, ha összehasonlítgatjuk magunkat másokkal, és mindenáron jobbak akarunk lenni. Ez eltereli a figyelmet Istenről, Jézusról, a bennünk élő Szentlélekről, vagyis az önazonosságunkról, így már nem tudjuk a legjobb talentumunk szerinti teljesítményt adni, mert ítéletet alkotunk a hasonlítgatásokkal, aminek vagy gőg, vagy kisebbségi érzés a vége. Ekkor már elveszik a képmás voltunk, torzókká válunk. Nehéz lelki munka. Ezt kiiktatni imával lehet.”

Dr. Csókay András, idegsebész (index.hu cikk)

Sámuel 1. és 2. könyve (plusz az idevágó részek más könyvekből)

A Bibliát most már kronologikus sorrendben olvasom, ami annyit jelent, hogy az események időleges sorrendjében, nem pedig úgy, ahogyan össze van szerkesztve. Sámuel könyvei a bírák kora után játszódnak, Sámuel volt az utolsó bíró Izraelben, hatalmas próféta volt, jelentős szerepe van az ország és a nép történelmében. Utána azonban már királyok uralkodtak, elsőként Saul, majd pedig Dávid. Ahogyan az lenni szokott, volt némi féltékenység, civakodás, sok háború, némi belviszály, de Dávid uralkodása több évtizedes békét jelentett az országnak.

eljárt felettem az idő

Én: Arra gondoltam, egészen rövidre vágatom a hajam. Annyira elegem van már ebből, ahogy kinéz, macera meg minden, nem áll sehogy, szóval gondoltam, ilyen lenne…

Nagylány + a király:

Én: Volt már ilyen, emlékeztek? Mikor Nagylány kicsi volt, itt is van egy kép, nézzétek!

Nagylány + a király:

Én: Na? Tök jó, nem?

Nagylány: De nem ilyen idősen, anya!

Én: Hogy érted azt, hogy nem ilyen idősen???

Nagylány: Nem úgy értem, nem vagy öreg, vagy ilyesmi, de ez a haj neked túl rövid már, nem kéne.


Legkisebbel caplatunk hazafelé a fülészetről. Időnként szüksége van némi mosásra, alkati a dolog, bár azért én remélem, hogy egyszer kinövi vagy ilyesmi.

Én: Majd megkérdezem a doktornénit, hogy nem tudnánk-e ezt mi otthon is megcsinálni. És akkor nem kellene folyton jönni.

Legkisebb (rémült arccal): Ne, anya, légyszi, ne!

Én: Miért? Nem tűnik bonyolultnak!

Legkisebb: De hát te nem vagy olyan orvos!!!

Én: Igazad van, csak eljátszottam a gondolattal.

Legkisebb: De anyának jó vagy!