Ha bármiféle ráhatásom lenne a kínai horoszkópra, ami természetesen nincs, akkor bőszen lobbiznék afelől, hogy az idei legyen vagy a levéltetű vagy a szúnyog éve.
Mindamellett nem lesz ez kert blog, semmiképp, de mostanában a kert történik velem, szóval erről tudok írni.
Meg arról, hogy mennyire érdekes az építőiparban dolgozó szakemberek lelki habitusa, én ilyet semelyik másik iparágban nem tapasztaltam. Eddig azt gondoltam, a grafikusokkal a legnehezebb, de a szakik és azok kisegítői felől egy roppant érdekes felfedezést tettünk az elmúlt egy évben. Mindenhol úgy nagy általánosságban az van, hogy a vállalkozó keresi a megrendelő kedvét, és ha a megrendelőnek valami nem tetszik, akkor a vállalkozó változtat de kívül mosolyog, és a megrendelő még ha át is lát ezen, nagyjából boldog, vagy ha azt nem, legalább elégedett. Na most az építőiparban ez pont fordítva van. A megrendelő ápolja a szaki lelkét, csak nehogy megbántsam valamivel, csak nehogy rosszat szóljak, és ha lennél szíves esetleg, ha nem esik nehezedre, szóval talán lehet róla szó, hogy mondjuk ne legyen lyuk a hőszigetelő táblák között esetleg, de tényleg csak ha nem bántalak meg vele, ja, hogy most bal lábbal keltél fel, ja, hogy meg ne bántsalak, ja, persze, érezd magad otthon, ne is törődj velem, elvégre csak életünk munkáját veszed semmibe, de nekünk az a lényeg, hogy te jól legyél és minél kevesebb erőfeszítéssel kapd meg a pénzed.
Igazságtalan vagyok egyébként, mert nekünk mindenkivel őrült nagy szerencsénk volt, Isten kegyelme, és az apróbb óvónői feladatok mellett szót értettünk velük, vagyis a király szót értett velük, nekem máshogy működik az agyam, ami nem mindig kompatibilis az ilyesmivel, meg hát mégis nő vagyok, szóval eleve esélyem sincs. Na mindegy, csak annyit akartam összegezve mondani, hogy míg más szakágakban a vállalkozó teper mint állat, itt a megrendelő alkalmazkodik, miközben belül iszonyúan reménykedik, hogy valahol ő jön ki a játékból győztesen.
És bár a király is az építőiparban van, most már pontosan értjük és látjuk, miért szeretik őt, ahova csak megy.
Visszatérve a kertre, a múltkori poszt után kaptam B.-től egy szuper tippet: keverjünk búzadarát a legapróbb vetőmagok közé, úgy sokkal könnyebb helyesen elvetni őket. Remek, nem? Ki fogom próbálni. Idén amúgy is csak területfelhasználás céljából és gazmentesítő ötletként fogtam neki a veteményesnek lesz, ami lesz alapon. Hát, retek az lett. De mondjuk retek az mindig van, azt a legkönnyebb nevelni, még anno az ereszcsatorna kertemben is kinőtt. Igaz, hogy olyan csípős, mint a torma, de ha megszórja az ember egy kis sóval, teljesen jó.
Ha minden adott lenne hozzá, akkor szeretnék olyan igazán a természettel élni, eltenni, befőzni, kamrapolcot megtölteni, de gyanítom, ez is csak kívülről tűnik ilyen roppant idillinek, egyébként meg vagy orosz rulett vagy kemény munka. Idén különösen jól sikerült a bodzaszörp például, ami tekintve, hogy nem követtem semmilyen receptet, elég jó eredmény, de elég keveset főztem, meg amúgy sem tettem bele tartósítószert, szóval két hét alatt megittuk.
Ültettem paprika- és paradicsompalántákat is, egész jól néznek ki, mostanra megerősödtek a helyükön, és látszik, hogy lesz rajtuk termés. Kibújt a répa is, meg a saláta, meg az uborka, meg még sok minden, de legjobban a sárgadinnyét várom, mert én azt nagyon szeretem, és mennyire menő lenne már a saját dinnyénket enni, hát, meglátjuk. Azt tudni kell, hogy mindent nagyon későn vetettem, mert addigra állt készen a talaj, szóval tényleg nincsenek nagy elvárásaim, és tanulópályának fogom fel az idei évet. A salátákat is például már egyelni kellene, meg a karalábét is, de több helyem nincs a veteményesnek, arra meg, hogy növényeket dobjak ki, még nem szántam rá magam. Persze, ajándékozok a szomszédasszonyomnak, na ez is nagyon vicces, plántákkal seftelek, ha ezt mondod két éve, hát, nagyon kacagok.
A tetvek viszont mindenütt ott vannak, és az sem vigasztal, hogy ez nem csupán az én egyéni szociális problémám, még a gaz, a gyom is csupa tetű, minden, lefújom, de aztán megint minden csupa tetű. Vagy ezt már mondtam? Mármint hogy minden csupa tetű. Szóval én nem lacafacázok, nem érdekel semmi, én bizony kemikáliával fújom őket, mert hiszem, hogy a majdani, növényekkel teli kertem jóval többet tesz hozzá a Föld bolygóhoz, mintha az egész udvarunk heti kétszer lenyírt gaztenger lenne, ami nyomokban füvet tartalmaz. Ja, és hát a parlagfű. Ó, a drága. Nagy rajongónk, csodásan ragaszkodik hozzánk. Óriási szerencse, hogy egyikünk sem allergiás semmire, máskülönben cuccolhatnánk vissza valahova a belvárosba.
Merthogy itt, kint élni egészen más.
A szúnyogok meg… Valamelyik nap befújtam magam riasztó spray-vel, de hát körberöhögtek, és ahol tudtak, csíptek. Futva és a karjaimmal hadonászva rohantam be a házba. Úgyhogy most az van, hogy inkább nem szúnyogriasztót fújok magamra, hanem naptejet, és úgy megyek ki gazolni vagy kertészkedni. Ez persze azzal jár, hogy egyesek meggyanúsítottak már holmi tengerparti nyaralásokkal is. Mondtam én, hogy barna vagyok. És még csak június van. Várjuk meg, mit szól jövő hónapban a bőrgyógyászom, nagyjából sejtem, mennyire lesz elragadtatva a színemtől. De becsületemre legyen mondva, rászoktam a kalapra, van egy helyes kis kalapom, szerencsére már elég idős vagyok ilyesmikhez. Erről jut eszembe, hogy amikor a Nagyfiú ballagási vacsoráját költöttük el egy étteremben, ahol élő zene volt, úgy értem, hogy egy élő férfi nyomogatta a szintetizátort, elég kellemes hangulatot teremtve, egy idős házaspár felállt és táncolt és csak táncolt. Én rosszat sejtve kérlelőn néztem a királyra, hogy ugye, nem támadt semmiféle vad ötlete (volt már rá példa), de szerencsére nem, még zokon is vette a feltételezésemet, és akkor meg is nyugodtam. Nagylánynak mindenesetre nagyon tetszett a tánc, én meg azt találtam mondani neki, hogy igen, ők már elég idősen ahhoz, hogy azt csináljanak, amihez kedvük támad. Aztán ezen magamban egy kicsikét elgondolkodtam.
Szóval alaphangon kenem magam amúgyis naptejjel, és fejemen a kalappal biciklizgetek. Most, hogy elég messzire kerültünk mindentől, akkor is van a kezemen óra, ha éppen nincs. Ez akár egy rejtvény is lehetne.
Még mindig a tölgylevelű hortenzia a kedvencem, hát mennyire csodás növény már! Majd fotózok is, bár mindig azon kuncogok, hogy nem igazán tudok jó képeket készíteni, mert most úgy van, hogy több a kertben a szünet, mint a növény, és minden csak úgy áll, mintha egymaga lenne a világon, szóval néhány makrofotón kívül nem mutat semmit. Az inkognitónkat továbbra is meg fogom őrizni, amennyire lehet, szóval nem szeretnék sem a házról, sem a környékről fotókat feltenni, úgyhogy egyelőre trükközök, hogy hogyan tudnék egy-egy virágszirmom kívül mást is lefotózni.
Jaj, hát a napraforgókat akartam még mesélni, hogy azok mennyire csodásan festenek, ők nőnek a leggyorsabban, kíváncsi leszek, hogy lesz-e rajtuk termés télire a madaraknak. Amúgy kicsit izgulok a téli madáretetés miatt, vagyis nem tudom, hogy belevágjak-e, mert itt, a zord pusztában a természet törvényei uralkodnak, és nem garantálom, hogy a nálunk lakomázó kismadarak megérik, hogy a napraforgó lejusson a begyükbe. Előfordulhat ugyanis, hogy valami addigra magát a madarat eszi meg. Itatót sem tettem még ki, pedig mostanában végre már a szomszéd macskái is kiheverték a tavasz sodrását és nem garázdálkodnak nálunk. Amint felszabadul a teraszunk a most ott lévő izéktől, szerintem itatót mégis teszek ki, legyen saját National Geographic csatornám.
És ha már csatorna, ezt a YouTube csatornát meg szeretném mutatni nektek, én teljesen rákattantam, nagyon sokat tanulok belőle, és Laura személyiségét eléggé közelvalónak érzem, szóval nézzetek bele.
hol volt, hol nem 