Reggel korábban keltem a szokásosnál, nem volt itthon kifli. Nem tudom, mások gyermekei hogy vannak vele, de ezek a mieink nem eszik meg a kenyérből csomagolt szendvicset. Nyilván épp aznap nem éhesek, vagy nem tudom, elkényeztetve csak nincsenek.
Már mikor kiléptem a kapun a sötét utcára, furcsa volt, hogy nagy a csend, de aztán a közelből csoszogást hallottam, meg megláttam az idősebb nőt az út közepén grasszálni. Mivel már én magam is két napja bizonyos visszatartási problémákkal küszködő pingvinként közlekedek, gyanút fogtam, aztán vizuálisan visszaigazoltam, hogy bezony, ónos eső.
A sarokig még elcsúszkáltam, majd hosszas rövid újratervezés után hazafelé vettem az irányt. Döntésemben segített az is, hogy egy idősebb úriember rendkívül laza végtagmozdulatokkal próbálta megakadályozni a szemközti járdán, hogy fenékre essen, csak nem ér meg egy csuklótörést tíz kifli.
Otthon – a dolgok élét némiképp még cifrázva – előadtam a pár perces sztorit, nagy hangsúlyt fektettem a katasztrófahelyzet súlyosságára, meg hogy épp nem volt kedvem összetörni magam, és hogy nagyon csúszik. Emígyen reagált a palota népe:
Király: “Hamarabb kell kimennem a kocsihoz, le kell kaparni a jeget.” – Ez így tök logikus.
Legkisebb: Vidáman durmolt még, alig tudtuk felébreszteni. – Ez is elég jellemző.
Nagylány (már a kanapén ülve köntösébe burkolózva): “NEM.MENTÉL. EL.A.BOLTIG???!!!!” – Asszem ez a központozás adja vissza a hangsúlyt.
Nagyfiú (mindeddig fejére húzott takaróval tettette, hogy ő még alszik, most kiszólt a takaró alól): Akkor NINCS ITTHON TEJ??? – Öhm, khm.
Nem mondanám, hogy abban a pillanatban voltam életemben a legbüszkébb…
hol volt, hol nem 