A főnök szekrényében, ami igazából vitrin, van egy doboz bonbon. Azért vette, hogy ha alkalom adódik, legyen mivel ajándékozni. Még masni is van rajta. Volt egy doboz Raffaello is, azt ajándékozta el először. Nem nekem. Viszont miután látta, hogy a szívem hasad belé, hogy a minőségi cucc kikerült a vitrinből, ez a másik meg itt maradt, felajánlotta, hogy bármikor megehetem. Tegnapig nem vitt rá a lélek. Akkor viszont újfent egyetnemértésbe keveredtem – ezúttal egy másik grafikusunkkal, nem tudom, miért van ez, de velük és a könyvelőkkel valahogy nem vagyok egy hullámhosszon, a grafikust mondjuk még csak-csak megértem, mert abszolút antitálentum vagyok minden ilyesmiben, de a könyvelők racionálisan gondolkodnak, meg én is, ezért furcsa, a permanens diszharmónia közöttünk. Mindegy.
Visszatérve a bonbonra, kivettem a főnök vitrinjéből, hogy hátha a cukor segít majd feldolgozni a grafikussal történt nézeteltérést, de valami bizonytalanságot éreztem, hogy talán mégse, aztán rátekintettem a szavatossági idejére, és láttam, hogy már jó ideje lejárt. Minden összeesküdött ellenem.
Aztán megörültem, mert arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy már ennyi ideje dolgozok itt, hogy a bonbon is már több mint fél éve nem ajánlatos fogyasztásra.
A főnök majd vesz másik bonbont, nekem meg úgyis kell még grafikusokkal kommunikálni, eljön még az én időm.
hol volt, hol nem 