Olyan hirtelen lettem jobban, hogy magam is meglepődtem. Még érzem, de a lüktető fájdalom már a múlté, és remélhetőleg tejfehér köd fogja takarni életem egész hátralévő ideje alatt. A szájzáram is elmúlt, szóval tudok normálisan enni. Ja, ezt itt nem is meséltem. (Azért ez a szájzár szó elég morbid.) Most már csak olyan érzésem van, mintha az egész fogsoromat tömény mentazselébe mártották volna, mielőtt visszatették a számba.
Miután megszűnt a fájdalom, valamiféle adrenalin- és boldogsághormon-bomba robbant fel bennem, mert rendkívül szépnek láttam a világot, csodás dolog fájdalom nélkül élni, mikor megszűnik a satu, a nyomás, a szorítás, hát, nincs is annál jobb.
Aztán érdekes módon mintha kipukkant volna az adrenalin lufi.
A folyamatos fájástól, meg a lelki megterheléstől, meg – gondolom – a sok fájdalomcsillapítótól, meg a mozgalmas éjszakáktól viszont mostanra meglehetősen nyomott vagyok, fáradt, ingerült, semmihez sincs kedvem, sem energiám, e poszt helyett is mást kéne írnom, de legszívesebben most azonnal hazamennék és bebújnék aludni a paplanom alá. Sőt, megmondjam, mit szeretnék? Három napot nyugiban. Kiszolgálással, csenddel, sok sétával, fekvéssel, ilyesmi*.
*Gyermekeim apjának üzenem, hogy ez nem utalás vagy ilyesmi, nyugi. Neked ezt küldöm:
hol volt, hol nem 